A huszonegyedik század első estéjén stílusosan színházban voltam, bár nehezemre esett ott lenni. Merthogy tényleg az a rémes múlt heti kedd, az volt ennek a szintén rémesnek látszó századnak az első napja. És, megint stílusosan, egy nagyon kortárs - bár múlt századi és halott - szerző darabjának ősbemutatóját láttam, Sarah Kane Megtisztulva című művét. Na hiszen.

A huszonegyedik század első estéjén stílusosan színházban voltam, bár nehezemre esett ott lenni. Merthogy tényleg az a rémes múlt heti kedd, az volt ennek a szintén rémesnek látszó századnak az első napja. És, megint stílusosan, egy nagyon kortárs - bár múlt századi és halott - szerző darabjának ősbemutatóját láttam, Sarah Kane Megtisztulva című művét. Na hiszen.Sarah Kane a maga részéről kiiratkozott ebből a századból, miután - úgy hitte - már megírta belőle, amit lehetett, a maga brutalitásában. És nem mondom, hogy alulbecsülte, mert van itt minden; a testvérkefélés a lírai futam. És mégis mondom: alulbecsülte, mert néhány bomlott elméjű fanatikus terrorista jobban tudja, hogy a minden, az a felhőkarcolóból potyogó lángoló testek, ártatlan, eleven emberek teste. Meg a többi, ott mögötte. És miközben mindenestül a CNN-re tapadva háttér-dolgozom, az a kérdés tolakszik előre: lehet-e vajon kritikát írni még. Most.

Könyörtelen, sokkoló, kegyetlen - írja valaki a Trafó szórólapján, és sem ő, sem Zsótér Sándor rendező, sem a produkció egyetlen résztvevője nem tehet arról, hogy most nem ez kegyetlen, nem ez sokkol. Hiszen rendben is van, az élet üsse csak felül a színházat, de ne tegye azért lehetetlenné, mint ez

majdnem

megtörtént ezen a napon,

mint a versírást egy másik, múlt századi szörnyűség. Tehát engedelmesen és dacosan elmegyünk a színházba. Lökjük tovább a világot, mert éppen meg akar állni.

Itt ez a darab; mindjárt az elején Kuna Károly Tinker szerepében gyertyalángon egy kanálban heroint melegít - illetve valamit a láng fölé tart, és ez már egyezményes nyelv; tudjuk, egyszerűen tudjuk, hogy heroin van a kanálban, méghozzá túl sok. Megszokásból másfelé nézek, amikor Tinker a Graham vénáját keresi, de mire a szeme sarkába böki a tűt, már fapofával bámulom, pedig ez nálam tuti ájulás - máskor. Kérdés: érvényes-e, amit most érzek.

A Megtisztulva eredetileg egy egyetem különböző helyiségeiben játszódik, de ez mindegy is, a "Vörös szoba" meg a "Fehér szoba" éppúgy lehet egy kihalt és kiürített szupermarket, hűtőkkel, pultokkal és pénztárgéppel, mint Zsótér rendezésében, akinek Ambrus Mária tervezte ezt a díszletet, éppen oda, a Trafó tágas terének jókora ürességébe burkolva.

Nézem a játéktéren a vasajtót, tudom, közvetlenül az utcára nyílik, nyilván itt hurcolják be a díszletet, de ki is lehet menni rajta, ha hirtelen muszáj, remélem, nyitva van. Figyelek nagyon, mert dolgozni persze bármilyen állapotban lehet, tehát lassan összeáll a jelenettöredékekből, hogy itt valami félistenféleség, egy bizonyos Tinker, aki kicsit doktor, nagyon őrült, igazgatja a világot, pontosabban annyit, amennyi neki jut belőle. Egy testvérpárt, egy homoszexuális szerelmespárt, meg még néhány szerencsétlent.

Feeling-darab ez - rémes feeling, amúgy -, nem érdemes bíbelődni egy mégoly avantgárd dramaturgiával sem: képek felelnek egymásra. Brutális képek; olykor egy-egy levágott (nemi) szerv, olykor fragmentumos dialógok, mind a világ egyfajta végéről tudósít, egy állapotról, ahonnan már semmi sincs semerre. Mint a házból, amelybe repülő csapódik.

Zsótérnak fantasztikusan fegyelmezett és odaadó csapata van; Kuna Károly játssza a csoportvezető mosolygó gyilkost, és ha a kivitelezésen, a "megcsináltságon", a teatralitás hatásosságán mérem a produkciót, hát

veszettül,

pokolian rendben van

az egész. Kuna egyik partnere - játszótársa, mondanám, ha a játéknak köze lenne bármihez, ami itt látható; ez amúgy nem zavarna, csak most iszonyodom tőle - a táncos Zarnóczai Gizella, aki a darabban Grace-ből Grahammé válik, és ha ezt testtel meg lehet mutatni, hát ő megmutatja. Miként Molnár Erika is, aki egy peep-show-girl, és egy óriási frizsider egyik felében vonaglik ingerlőn, hogy némi örömhöz segítse Tinkert. Vati Tamás, Hernádi Csaba, László Zsolt - és minden szereplő végtelen alázattal követi Zsótért, aki a maga rendkívül érdes és neonfényes világában mindig is a végső dolgok szemszögéből nézi a színházat.

Ami engem illet, hosszú évekig elsősorban rosszul voltam ettől - aztán valahogy egymáshoz öregedtünk: én megtanultam a nyelvét, ő meg lágyabb és céltudatosabb lett. Az elmúlt évad egyik legjobb előadásán, Britten általa rendezett Szentivánéji álomján már gyanút kellett volna fognom. A sivár környezetbe ékelt történetben testek gurultak a földön, vibrált a neon, lidércnyomássá feketedett az álom, és nem követte megkönnyebbült ébredés. Zsótér - akit, mint hallom, többek között a szelídségéért szeretnek rajongva a színészei, és kételkedés, habozás nélkül mindent, de mindent meg is csinálnak a szavára - ismét keményedni látszik; de úgy látszik, én is, vagy a világ, az ő örökre csonka sziluettjével.

És most itt ez a szerelmespár - tényleg, igazán szereti egymást a két fiú; a fiatalabb szertelenebbül, leplezetlenebbül, kitárulkozóbban a másikat. Ígér, fogadkozik - és elárul. A modern Júdást pedig megbünteti ez a Tinker-Krisztus: levágja azt, amivel az árulást elkövette. A végén egy

eleven csonk vonszolódik

a színpadon. Akinek büntetés az élet. És milyen plasztikus és drasztikus ez most: van, amikor megváltás a vég, és van, amikor ösztönösen irány az ablak, akárhányadik emeletről.

Nem érzékelem, csak tudom, mert ismerem a könyörtelen színház - szükségképpen egyrészes - dramaturgiáját: fokozódik a kegyetlenség, nem is Tinkeré, hanem a színpadi világé. Egyre levegőtlenebb térbe pattannak ki a szavak és tőmondatok, amelyek egyre kevésbé felelnek egymásnak. Feldereng a végpont, a fokozhatatlanság, amely persze nem végpont igaziból, nem is folytathatatlan, csak ami utána jön, már nem emberi és nem élet. Tudom, mindjárt vége, és odakint az előcsarnokban elmondják, hogy a valóságban is lángol, füstöl a vég. A színházba sincsen visszaút.

Pedig két kézzel kapaszkodnánk - legalábbis én - még ebbe a színpadi szörnyűségbe is: taglózzon le ez itt, sújtson a világvége illúziójával, de a körúton járjon a hatos villamos, és Manhattan alján álljon a World Trade Center, most és mindörökké.

Csáki Judit