A bennünk rejtőző jó és rossz - persze, hogy megint erről van szó. Zsótér Sándort nyilván ez is érdekli; meg talán az, hogy a darabba is belekódolt színházi furcsaságot hogyan lehet ma színre vinni, ráadásul a Vígszínház böhönye színpadára, a még böhönyébb, ezerkétszázas nézőtér elé?
Van kínaizás: Ambrus Mária kínai írásjelekkel pötyögtette tele a hátsó függönyt, a színpadra meg sok hatalmas függönycsíkot akasztott, kínai mintákkal és motívumokkal. Benedek Mari pedig nagy fenékmasnit (azt hittem, ez japán) meg selymeket, fejfedőket talált ki, és elsősorban is a Sen Tét játszó Börcsök Enikő egyszerű kis ruháira nyomott rá egy-egy éppenhogycsak kínaiságot - szelíd lesz tőle, szép is, de egzotikus persze nem.
A gyönyörű kezdő képet leszámítva (bár kár lenne leszámítani, mert Harkányi Endre mint Vang vízárus hosszan guggol az üres színpad közepén, vállán rúdon a vödrök, fáradt és szomorú, no meg gondban van
a villámlátogatásra
érkező istenek
miatt, és ez mind még a szöveg előtt, a guggolásban látszik rajta) a játék az első részben túlontúl az orrunk előtt, az előszínpadon meg a mocorgó zenekari árokban folyik; azt hinné az ember, már megint kamaraelőadást ejtettek az óriási színpadra, pedig nem, de ez csak később, fokozatosan derül ki. Az nevezetesen, hogy a lógó függönyök afféle útvesztőt játszanak, óriási kerek erdőt, köztük-mögülük-mellőlük bukkannak fel a szereplők. A világítással is szabva, metszve, játszva van, gegen meg ellen-gegen. Nagyon ritkán ürül ki a tér; akkor például azért, hogy Sui Ta peckesen átvágjon rajta, vagy hogy az istenek a menny és a zsinórpadlás felé emelkedjenek. Oldalt, valami tüllféleség mögött ül a zenekar, Dessau Weillénél karcosabb zenéjét játsszák, a színészek közül maradéktalanul csak Pápai Erika tudja szépen kiénekelni, hát ő énekli.
A brechti elidegenítés helyett zsótéri van; éppen Pápai Erika hozza ugyan a tartásban-gesztusban stilizált, "kívültartott" figurát a klasszikus értelemben is (a Sen Tén élősködő túlnépes család asszonyának szerepében), de például Zsótér egyik állandó munkatársa, Molnár Erika, aki Jang asszonyt, a repülő anyukáját játssza, már másként stilizál, "zsigerből", ha lehet ilyet mondani, tehát éppen hogy nem idegenít el, hanem nagyon is teatralizál. Színházias.
Akárcsak az előadás egésze - és ez a legerősebb hatás. Ki van módolva, hogyan szólaljon meg a szöveg mellett a kép is: tablókat látunk, kimerevedett pózokat, megannyi mesterséges, sőt szándékoltan mesterkélt tartást és mozdulatot, hogy ne feledjük egyetlen pillanatra sem, hol vagyunk. Csak éppen sehol a brechti oktató-nevelő célzat. Hanem zsótéri gesamtkunstos kitaláltság van; és lehetne folytatni még szakszerű fölöslegességek sorolásával, de nem ez a lényeg.
Hanem az, hogy Sen Te és Sui Ta egyenlőtlen esélyekkel vív drámai küzdelmet Börcsök Enikő játékában. Se elemelés, se stilizáció, se idézőjel - megrendítő birkózás, harc az életért. Nem is a jóságért, utaltam már rá, hiszen még a felvett "rossz-Én", a kemény Sui Ta is bukásra van ítélve, ugyanis
Sen Te végül nem bírja tovább
a személyiséghasadást, és leleplezi őt, azaz saját magát. Börcsök Enikő nagy színésznői korszaka kötődik Zsótérhoz, az Ibusár, majd az Iglic című darabok főszerepei, Zsótérnak pedig nagy rendezői teljesítményei kötődnek Börcsökhöz. Ha belegondolok, a színház egyik legtermészetesebb létezési módja ez: a két fél a legjobbat és mind jobbat hozza ki egymásból.
Börcsök jóság, részvét, figyelem, kétségbeesés. Ilyenkor Sen Te. Börcsök szikár, erőteljes és határozott. Ilyenkor Sui Ta. És közte ezernyi szín, méghozzá egyikben a másik; Sui Tában az a Sen Te, akinek nagyon nehezére esik nagybácsit játszani, és a kiszolgáltatott, eredendően jó kis utcalányban pedig az életösztön, amely újra és újra nadrágba parancsolja, és Sui Tát csinál belőle.
Az istenek pedig olyanok, amilyeneket ez a mi világunk megérdemel. Élősdiből válnak istenné, úgy, hogy a fejükbe nyomnak egy kis kalapot. A szerepek közt Oberfrank Pál, Tanay Bella és Fonyó József járkál; az ötlet erősebb, mint a megvalósítás. Szarvas József (aki vagy hét éve Vang vízárust játszotta az Új Színházban) most az állástalan repülőt, a Sen Te szerelmére méltatlannak bizonyuló vacak pasit alakítja; nem is nagyon, csak kicsit vacakot, teli van velük a padlás meg a pince. Szarvas kemény, éles, céltudatos.
Tetszett nagyon Harkányi Endre vízárusa, leginkább esendősége miatt. És még sok színészi pillanat: Molnár Erikáé (milyen gátlástalanul odaadó játék az övé!), Bajka Pálé (szőnyegkereskedőjében egy rászedett, kihasznált, becsapott, kisemmizett egész országot lehet felfedezni!) például.
Az ember sokszor hajlamos azt hinni, hogy ő bizony jó, és ezért elkelne neki egy nagybácsi a rossz világ ellen, még ha neki magának kellene is eljátszania. Zsótér Sándor rendezése nekem azt mondja, hogy tökmindegy: a Sui Táknak is befellegzett. Ezért aztán ugyan egyszerűségében csodás, de mégiscsak alaptalan bíztatásnak tűnik a Nemes-Nagy Ágnes fordításában és Börcsök Enikő előadásában tompán koppanó utolsó mondat: "Tisztelt közönség, kulcsot te találj! Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!"
Csáki Judit
