Csáki Judit

Alaposan meghúzva, ráadásul Jon Fosse átdolgozásában rendezte meg Rusznyák Gábor az Antigonét a Csiky Gergely Színház stúdiójában. Mai hangszerelésben szól az antik mese: mi lesz a felfordult világban zsigeri morális késztetéseinkkel és a külső parancsokkal? Melyiket szegjük meg, ha már szegni muszáj?

Színész, rendező, egyetemi docens; rektorsága idején lett népszerűvé a marosvásárhelyi egyetem a magyarországiak körében - most a színház kapuit tárta szélesre hazánk felé is. Személyében először került erdélyi magyar a színház élére.

Az ingerküszöbünk bizonyos területeken igen magas - ez alighanem összefügg azzal, hogy más területeken meg igen alacsony. A művészet úgy általában is rosszul jön ki ebből a polarizáltságból: a rikító színekre, a felkiáltó mondatokra, a félperces klipekre, a rengeteg decibelre szocializált közönség nehezen hallja meg egy összetett mondat második felét.

Annyira adja magát, hogy nem is értem, miért nem született már réges-régen folytatása Ibsen Nórájának (és, teszem azt, Csehov Három nővérének, de a sor bizonyára hosszú lehetne). Amikor a háromgyermekes fiatalasszony hátat fordít a családjának és a biztonságos jólétnek, valójában egy új történet kezdődik.

Szórakoztató életkép a szomorkás high society világából; az amúgy is áttetszőre párolt történet a színpadon sem lesz megrendítő.

Ő az Új Színház új igazgatója. Pályaképének megrajzolása közben arra a rejtélyes kérdésre kerestük a választ: honnan jött, és hogyan lett azzá, aki?

Az utolsó Új Színház-bemutató hullámzó színvonalú, közepes előadás.

Aki tudja, hogy Shakespeare kire-mire utalt - de az is elég, ha annyit tud, hogy utalt valakire-valamire -, amikor megírta a III. Richárdot, az tudja, hogy a színház a jelen idő művészete. És anyaga, az úgynevezett kortárs dráma megannyi Zeitstück. Aztán olyik fennakad az öröklét szitáján.

Amikor 1993-ban a kaposvári színházban Mohácsi János megrendezte a Csárdáskirálynőt, még más világ volt. A rendszerváltás eufóriájából éppen ébredő ország, mármint annak színházszerető és tévénéző népe Mohácsi szemüvegén át nézett rá operetthagyományunk e legfőbb ikonjára, és ha jól nézett, hát döbbenetes dolgokat látott: evidenciákat.

A levágott testrészek, az elrohadt arcbőr, a gyújtogatás, a szinte nyílt színi megerőszakolás és hasonló brutális szcénák mögött és fölött egy szinte éteri szkepszis és rezignáció ölt testet.