Ígéretes ötlet - több annál: teherbíró stilizáció -, hogy A tanítónő előadásának kezdetén Molnár Piroska lábjegyzetei, magyarázatai kísérik a régies avagy kevéssé ismert szavakat. Hiszen már a dráma első szerzői utasításában hemzsegnek az olyan szavak - padmaly, stikkelt, sifon, makart, laufteppich -, amelyek "fordítást" igényelnek. Eddig ötlet. Stilizáció - vagy legalábbis ennek ígérete - attól lesz, hogy bekerül az előadásba a százéves darab és a jelenkori közönség közé egy "tolmács", aki egyszersmind szemlélő, résztvevő, mediátor. Kár, hogy egy belógatott táblára is felírják a szöveget, mintha ez is segítene a mediálásban... Az is kár, hogy ez a külső-belső szereplő egyszer csak eltűnik - végleg.
A tanítónő falusi életkép, zsánerkép; kis történet a nagy összeférhetetlenségről. A fiatal, elhivatott leány világ-, de legalábbis falujobbító törekvései minden elszántsága és erkölcsi integritása ellenére megfeneklenek a közeg, a környezet mocsarában - kudarcot vall, mennie kell.
A mocsár, a sár ott van a Nemzeti színpadán, ahogy ott vannak a szalmabálák is, jelezvén, faluban járunk. Khell Zsolt díszlete összegyúrta a kintet a benttel; itt nincs intim tér, minden zárt jelenetnek szemtanúi vannak. A falu lakóinak élete, vágya, gondolkodása: nyitott könyv. A figurák, a helyi notabilitások markáns, tömör karakterek, könnyű eligazodni köztük, ha szabálykövető az ember.
A faluba érkezett fiatal és elhivatott tanítónő, Tóth Flóra nem szabálykövető típus ugyan, de azért eligazodik. Mire konfliktusai kibontakoznak, Novák Eszter rendezése nyelvet vált: odahagyja a stilizált életképet, és szatirikus kanyarral fordul a darab és az előadás csúcspontját képező iskolaszéki tárgyalási jelenet felé: az arányaiban elrajzolt asztal mögött ülő férfiak többségét ítéletében a lány visszautasítása motiválja - nem, az istennek sem akarta elfogadni a "pártfogást" -, bár önmagában is elég, hogy valaki kilóg a sorból. Szatírát ígér a hely- és hangulatspecifikus zabálás - erre már az első felvonásban irányt vesz a dráma is, bár ott még csak a helyi tanítót igyekszik a hasán keresztül megfogni a kántorkisasszony: tejsűrűs kávé, sültek, pörköltek, hús, hús, hús, ugye. Zabálni, megtömni a hasat - és inni rá jót - az agy eltompításának legfőbb eszköze, egyszersmind az élet kínálta döntési helyzeteknek a legegyszerűbb megoldása. A nagy zabálás jellemábrázolás, az evés is a lélek tükre. És jóllakottan mindjárt más a világ, gyors az ítélkezés: Flórának mennie kell.
Novák Eszter a harmadik felvonásban elengedi a szatírát is; hagyja, hogy az előadás a darab kínálta melodráma felé kanyarodjon, legalábbis a két főszereplő szerelmi románca tekintetében. A falu teljhatalmú, nőfaló ura, a paraszt-milliomos ifjabb Nagy István mintegy megjobbulása jeleként szeret bele Flórába, aki viszontszereti ugyan, de mégsem jobban, mint saját büszkeségét - hát Bródy Sándor is sáros abban, hogy ez bizony, az ifjabb Nagy minden vehemenciája ellenére, vérszegény ügylet, ami a szerelmi szenvedélyt illeti. Ezért aztán - noha Kárpáti Péter dramaturgiai beavatkozása igyekvő - a harmadik felvonásra a Nagy házaspár parancsra végrehajtott két leánykérési akciója marad nekünk színházi látványosságként.
Mert ezt igen szépen viszi Molnár Piroska Nagyasszonya és Bodrogi Gyula idősebb Nagyja. A sokévi, tragédiákkal és keserűséggel, valamint meggazdagodással telített kapcsolat árnyalatgazdagon tárul föl előttünk a szúrós replikákban és a pazar színészi alakításokban.
E tekintetben a karakterek is jók - mind, a falu jellegzetes figuráit felvillantó színészek: Blaskó Péter Főura, Znamenák István Káplánja, Szarvas József Kántora, Radnay Csilla "rosszlánya", Mészáros Piroska szerelmes kántorkisasszonya -, de a főszereplők közül csak Hevér Gábor tanítója bír egyszerre a szereppel és a térrel. Igaz, a tanítónőbe gyorsan beleszerető, gátlásos és sorsán kesergő Tanító a legkerekebb alak köztük. Ifjabb Nagy szerepében Nagy Zsoltnak néhány jelenetében a fejlődést és az állhatatosságot kellene egyszerre mutatnia, a Flórát játszó egyetemista Szilágyi Csengének pedig a belső eltökéltség rendíthetetlenségét és az érzelmi rendüléseket. A játék tere Nagy Zsolt alakításából az akaratot, Szilágyi Csengééből pedig a plakatív morált engedi át. Így viszont nem nehéz a döntés, nem fájó, hogy itt elmaradt egy perspektivikus szerelem. A finomabb megoldások, gesztusok, vagyis az árnyalás csak kettőseikben és csak a nagyon jó szemű nézők számára érvényesülnek.
Még mindig maradna nekünk, többieknek egy számos mai áthallással kecsegtető sztori a többségtől elütő kisebbség iránt intoleráns közegről, avagy az elveken nyugvó világmegváltás időszerűtlenségéről. Mindkettő Novák Eszter rendezői kezére való színházi beszéd. Látjuk azt is, hogy a nagyszínpadon otthonos rendezőt a forma, az előadást körülölelő szcenikai világ megteremtése is igen izgatta. Éppen háromszor fogott hozzá - mindhárom felvonásban másként. És talán ezért nem jött össze.
Nemzeti Színház, február 4.
