Akit a könyvek sem szeretnek

A Kispolgárok a Katonában

  • Csáki Judit
  • 2012. március 23.

Színház

Az ingerküszöbünk bizonyos területeken igen magas - ez alighanem összefügg azzal, hogy más területeken meg igen alacsony. A művészet úgy általában is rosszul jön ki ebből a polarizáltságból: a rikító színekre, a felkiáltó mondatokra, a félperces klipekre, a rengeteg decibelre szocializált közönség nehezen hallja meg egy összetett mondat második felét.

Pedig a Katonában bemutatott Kispolgárokban éppen erre kell figyelni.

Zsámbéki Gábor rendezésében ugyanis ismét - mint nagyjából mindig - emberi sorsok és karakterek érzékeny és érzékletes tablója tárul elénk; nem a felszín, hanem a mélység "kiabál". A század eleji drámát Radnai Annamária fordításában a mai nyelv túltengései, gyorsan avuló stílje nélkül érezzük kortárs opusnak.

Egy család széthullása, egy élhetőnek tűnő életkép szétesése - méghozzá nem valami külső csapás, világösszeomlás okán - zajlik le előttünk; ahogy a Bagossy Levente által tervezett, falécekből épült szűkös, inkább jelzésszerű ház a színpad közepén is elemeire látszik esni. És ez a lassú, ám feltartóztathatatlannak látszó mozgás hullámzik az előadás egészén, arra sarkallva értő közönségét, hogy meghosszabbítsa Gorkij alakjainak sorsát.

A látszat: nemzedéki elkülönbözés, mert a fiataloknak nem jó, ahogy eddig volt. Tényleg nem jó: így látjuk a kezdetben nagyon is energikus, erőszakos családfőt, Besszemjenovot végtelenül magányossá válni; folytonos kitöréseiben, mindenkit leckéztető, zsémbelő parancsnokolásában ott az öregember, aki mit sem ért abból, hogy miért szaladt túl rajta és az általa hirdetett értékeken a világ és a család, hogy az általa szerzett vagyonnak és tisztességnek miért nincs vonzereje többé. Bezerédi Zoltán kidolgozott, körültekintő alakítása (melyben nemcsak a szöveg, hanem a tébláboló mozgás, a széles, majd keskenyedő gesztusok, de még a fejtartás is a helyén van) erős középpont - mellette Szirtes Ági Akulinája engedelmes és igyekvő feleség, akiben csak ritkán horgad föl némi, a férjétől importált önérzet.

Tudjuk: hamarosan forradalom, aztán még egy - és fontos figura lesz a család nevelt fiából, Nyilből, aki nemcsak a sarkára áll az apával szemben, de ideológiája is van hozzá. Lehet róla mintázni Vera Muhina patetikus munkásalakját a szovjet filmek elejéről - Szakács Györgyi mindenkire jellemző és jellegzetes ruhát adott, de tán a Nyilt játszó Ötvös Andrásra a legjobbat. Ötvös játékában még Nyil szerelme is elvi kérdés - érzelmi alapja nemigen látható; annál inkább a brutális érzéketlenség, amellyel a maga iskolázatlan munkáshelyzetéből megveti iskolázott, de érvényesülni képtelen mostohatestvéreit és szüleit is. Mindazonáltal ő nyit távlatot a Pálmai Anna játszotta tanulatlan, nincstelen, tengődő Polja előtt: a társadalmi fölemelkedését, a mozgalmi buzgóság perspektíváját - a kispolgári osztályba.

Hétköznapi emberek ezek a kispolgárok, nem annyira osztály-meghatározottságuk, mint inkább életvitelük és -lehetőségeik, pontosabban -lehetetlenségük okán. Zsámbéki rendezésében szikár és fenyegető az összkép: egy, a sorsát kezébe venni számos okból képtelen csoport a belőle kiváló egyének révén az erőszak és a pusztulás felé tart.

Az egyéni sorsok aláhullása változatos. Az életkép peremén bóklászó tanítónőnek és diáknak még egy értelmiségi csőd sem néz ki, a szomorú vénlányságba hulló saját lányt, Tatjánát - akit sűrű reménytelenségből formál meg Fullajtár Andrea - még "a könyvek sem szeretik", és már egy aláválasztott szerelemben sem reménykedhet. Pjotr, a saját fiú az intenzív döntésképtelenség - az apától való félelem és az apa iránti meddő lázadásvágy - áldozataként hullik a szabados, de legalább a felszínen színes életet ígérő bérlő ölébe. Kocsis Gergely érzéketlen téblábolása és Rezes Judit albérlőjének megjátszott élettelisége ugyanazt a semmit ígéri.

A Katona kivált jó az életképekben: bármerre néz az ember, perfekt alakításokat, kerekded figurákat lát - itt mindenki főszereplő a saját, mégoly parányi jelenetében is. És ez, vagyis a színjátszás magas foka telíti nemcsak az egyes sorsokat, de éles és gazdag jelentéssel az egész előadást is. Nem a pergő események, hanem a reménytelenség térhódítása és a latens, de mind erősebb fenyegetettség és erőszak viszi előre az előadást. Egy-egy drámai fordulat - például Tatjána öngyilkossági kísérlete vagy Pjotr "elköltözése" - a tehetetlenségében egyre megrendültebb családfő és a nézők számára egyszerre teszi láthatóvá az elkerülhetetlent. Bezerédi Besszemjonovjával csúszunk lefelé.

Máté Gábor egy alkoholista, szinte mindig részeg templomi kóristát játszik, de a részegség finom mutatása mellett a rezonőr, a felszínen cinikus, a mélységet leplező sorstalan ember mond mindig kellemetlen igazságokat a többiek szemébe. Fiókos faszékén elterülve néz és kommentál - alighanem mindenkinél okosabb. A másik "bolyongó" alak Bán János madarásza: költői figura, a mellébeszélés nagymestere, aki a madarak világáról szóló szenvedélyes mondatait a valóság elleplezésére pergeti. Mindent néz és mindent lát is - de a nem látást választja inkább.

Nyil, a jövő embere felpanaszolja, hogy míg egy francia vagy egy angol büszke rá, ha országa nevét kimondja, ő bizony semmit sem érez, ha kimondja: Oroszország. Pedig ott van körülötte: a család, melynek tagjai másként-másként hullnak alá, a környezet, amely részvétlenül nézi ezt az aláhullást - és középen a családfő, aki tényleg nem érti, mi romlott el. Ott van körülötte: Oroszország. És mi már tudjuk a jövőt. Nem Gorkij írta meg.

Katona József Színház, január 26.

Neked ajánljuk