Akit a könyvek sem szeretnek

A Kispolgárok a Katonában

  • Csáki Judit
  • 2012. március 23.

Színház

Az ingerküszöbünk bizonyos területeken igen magas - ez alighanem összefügg azzal, hogy más területeken meg igen alacsony. A művészet úgy általában is rosszul jön ki ebből a polarizáltságból: a rikító színekre, a felkiáltó mondatokra, a félperces klipekre, a rengeteg decibelre szocializált közönség nehezen hallja meg egy összetett mondat második felét.

Pedig a Katonában bemutatott Kispolgárokban éppen erre kell figyelni.

Zsámbéki Gábor rendezésében ugyanis ismét - mint nagyjából mindig - emberi sorsok és karakterek érzékeny és érzékletes tablója tárul elénk; nem a felszín, hanem a mélység "kiabál". A század eleji drámát Radnai Annamária fordításában a mai nyelv túltengései, gyorsan avuló stílje nélkül érezzük kortárs opusnak.

Egy család széthullása, egy élhetőnek tűnő életkép szétesése - méghozzá nem valami külső csapás, világösszeomlás okán - zajlik le előttünk; ahogy a Bagossy Levente által tervezett, falécekből épült szűkös, inkább jelzésszerű ház a színpad közepén is elemeire látszik esni. És ez a lassú, ám feltartóztathatatlannak látszó mozgás hullámzik az előadás egészén, arra sarkallva értő közönségét, hogy meghosszabbítsa Gorkij alakjainak sorsát.

A látszat: nemzedéki elkülönbözés, mert a fiataloknak nem jó, ahogy eddig volt. Tényleg nem jó: így látjuk a kezdetben nagyon is energikus, erőszakos családfőt, Besszemjenovot végtelenül magányossá válni; folytonos kitöréseiben, mindenkit leckéztető, zsémbelő parancsnokolásában ott az öregember, aki mit sem ért abból, hogy miért szaladt túl rajta és az általa hirdetett értékeken a világ és a család, hogy az általa szerzett vagyonnak és tisztességnek miért nincs vonzereje többé. Bezerédi Zoltán kidolgozott, körültekintő alakítása (melyben nemcsak a szöveg, hanem a tébláboló mozgás, a széles, majd keskenyedő gesztusok, de még a fejtartás is a helyén van) erős középpont - mellette Szirtes Ági Akulinája engedelmes és igyekvő feleség, akiben csak ritkán horgad föl némi, a férjétől importált önérzet.

Tudjuk: hamarosan forradalom, aztán még egy - és fontos figura lesz a család nevelt fiából, Nyilből, aki nemcsak a sarkára áll az apával szemben, de ideológiája is van hozzá. Lehet róla mintázni Vera Muhina patetikus munkásalakját a szovjet filmek elejéről - Szakács Györgyi mindenkire jellemző és jellegzetes ruhát adott, de tán a Nyilt játszó Ötvös Andrásra a legjobbat. Ötvös játékában még Nyil szerelme is elvi kérdés - érzelmi alapja nemigen látható; annál inkább a brutális érzéketlenség, amellyel a maga iskolázatlan munkáshelyzetéből megveti iskolázott, de érvényesülni képtelen mostohatestvéreit és szüleit is. Mindazonáltal ő nyit távlatot a Pálmai Anna játszotta tanulatlan, nincstelen, tengődő Polja előtt: a társadalmi fölemelkedését, a mozgalmi buzgóság perspektíváját - a kispolgári osztályba.

Hétköznapi emberek ezek a kispolgárok, nem annyira osztály-meghatározottságuk, mint inkább életvitelük és -lehetőségeik, pontosabban -lehetetlenségük okán. Zsámbéki rendezésében szikár és fenyegető az összkép: egy, a sorsát kezébe venni számos okból képtelen csoport a belőle kiváló egyének révén az erőszak és a pusztulás felé tart.

Az egyéni sorsok aláhullása változatos. Az életkép peremén bóklászó tanítónőnek és diáknak még egy értelmiségi csőd sem néz ki, a szomorú vénlányságba hulló saját lányt, Tatjánát - akit sűrű reménytelenségből formál meg Fullajtár Andrea - még "a könyvek sem szeretik", és már egy aláválasztott szerelemben sem reménykedhet. Pjotr, a saját fiú az intenzív döntésképtelenség - az apától való félelem és az apa iránti meddő lázadásvágy - áldozataként hullik a szabados, de legalább a felszínen színes életet ígérő bérlő ölébe. Kocsis Gergely érzéketlen téblábolása és Rezes Judit albérlőjének megjátszott élettelisége ugyanazt a semmit ígéri.

A Katona kivált jó az életképekben: bármerre néz az ember, perfekt alakításokat, kerekded figurákat lát - itt mindenki főszereplő a saját, mégoly parányi jelenetében is. És ez, vagyis a színjátszás magas foka telíti nemcsak az egyes sorsokat, de éles és gazdag jelentéssel az egész előadást is. Nem a pergő események, hanem a reménytelenség térhódítása és a latens, de mind erősebb fenyegetettség és erőszak viszi előre az előadást. Egy-egy drámai fordulat - például Tatjána öngyilkossági kísérlete vagy Pjotr "elköltözése" - a tehetetlenségében egyre megrendültebb családfő és a nézők számára egyszerre teszi láthatóvá az elkerülhetetlent. Bezerédi Besszemjonovjával csúszunk lefelé.

Máté Gábor egy alkoholista, szinte mindig részeg templomi kóristát játszik, de a részegség finom mutatása mellett a rezonőr, a felszínen cinikus, a mélységet leplező sorstalan ember mond mindig kellemetlen igazságokat a többiek szemébe. Fiókos faszékén elterülve néz és kommentál - alighanem mindenkinél okosabb. A másik "bolyongó" alak Bán János madarásza: költői figura, a mellébeszélés nagymestere, aki a madarak világáról szóló szenvedélyes mondatait a valóság elleplezésére pergeti. Mindent néz és mindent lát is - de a nem látást választja inkább.

Nyil, a jövő embere felpanaszolja, hogy míg egy francia vagy egy angol büszke rá, ha országa nevét kimondja, ő bizony semmit sem érez, ha kimondja: Oroszország. Pedig ott van körülötte: a család, melynek tagjai másként-másként hullnak alá, a környezet, amely részvétlenül nézi ezt az aláhullást - és középen a családfő, aki tényleg nem érti, mi romlott el. Ott van körülötte: Oroszország. És mi már tudjuk a jövőt. Nem Gorkij írta meg.

Katona József Színház, január 26.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.