.jpg)
Fotó: Felvégi Andrea
Hát persze, hogy tapsos belépő volt: a zsúfolt vígszínházi nézőtér „csőre töltve” várta a világhírű színészt. A zenekar hangolt, majd játszott, adódott idő alaposan szemügyre venni a színpad előterében álló kis asztalt, rajta lámpa, vizeskancsó, pohár és egy oszlopnyi könyv, mögötte gurulós „főnöki” karosszék. A Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai című előadás díszlete.
Aztán amikor színre lépett John Malkovich – én a Veszedelmes viszonyokból jegyzem magas árfolyamon –, úgy kezdett diskurálni a több mint ezer emberrel, mintha egy kávéházi asztalnál négyszemközt beszélne kivel-kivel. De már nem is ő, hanem Jack Unterweger, az osztrák sorozatgyilkos, könyvszerző és médiasztár; valami egészen pokoli közép-európai angol akcentussal, erősen megnyomva az első szótagot, hajlítva a nyelvet a német dikció felé, szóval egészen rémesen. És megteremtette a kiadói hakni atmoszféráját: a kiadó nyomására az eladás fokozása érdekében szervezett felpumpált közönségtalálkozón járunk.
De minket nem ver át: hiába kér tollat a közönségtől, hiába dobja le az első sorban ülő hölgy ölébe a fehér zakóját, azért ez színház, naná – minden mozdulat, kivált a véletlennek vagy spontánnak tűnők ki vannak találva. Két szép hangú és színészi képességekkel is megáldott operaénekes segíti őt, meg az ugyancsak játékostársnak szegődő karmester az egész zenekarával.
De persze ő a szupersztár. Visszafogottan adagolja magát, távollétében is nívós szórakoztatásról gondoskodik: kiszolgáltatott, végveszélyben lévő operai hősnők áriáit adják elő az énekesek – s az aktus profi módon kapcsolódik össze az akcióval.
Merthogy Jack Unterweger sorozatgyilkos: kurvákat öl. Miközben tizenöt éves börtönbüntetését töltötte, megírt egy könyvet – ezt látjuk az asztalon –, és a közismert bulvármédiás koreográfia okozta siker furcsamód a szabadulásához vezetett. Aztán persze folytatta a gyilkolást – megváltozott társadalmi helyzetében megváltozott körülmények közt –, de ez már a sztori elhallgatandó részéhez tartozik; legyen elég annyi, hogy az előadás időpontjában egy tizenöt éve halott sorozatgyilkos beszélget velünk.
John Malkovich laza és profi – és ezzel nem mondtunk semmit. Nagy figura, szenvedélyes performer. Mindazon erények, amelyeket általában kiemelésre méltónak tartunk – pontosság, árnyalatgazdagság, szellemesség –, mintegy mellékesen kísérik az előadást. Nincs átélés, nincs beleélés, legfőképp didaxis nincsen – könnyed és intenzív színpadi jelenlét van. Lenyűgöző bohóc.
Az előadást Michael Sturminger rendezte, a bécsi akadémia zenekarát – benne a magyar muzsikusokat külön is megtapsolta a közönség – Martin Haselböck vezényli, a két operaénekes-színész pedig Kirsten Blaise és Marie Arnet. A klasszikus turnéelőadásban – melynek magyarországi tavaszi fesztiválos megjelenését két éve tervezi-szervezi még a régi fesztiváligazgatóság – Malkovich természetesen tudja, hogy mindig kell szólni valamit az aktuális közönségnek, mindig kell helyi, csak nekünk érvényes jelenlét is, ezért néhány szellemes mondattal kitér az Új Színház-ügyre – ezt is nagy taps fogadta –, valamint eltölt néhány percet a nézőtéren, leül az egyik székbe. De a reflektor ott sem téveszti szem elől, és persze mi sem.
Nem hagytuk ki egyetlen pillanatát sem. És nem megrendülten, viszont nagyon elégedetten nyugtáztuk az élményt: egy nagy színész föllépését, élőben…
Vígszínház, március 25.
