Malkovich live

Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai

  • Csáki Judit
  • 2012. március 26.

Színház


Fotó: Felvégi Andrea

Hát persze, hogy tapsos belépő volt: a zsúfolt vígszínházi nézőtér „csőre töltve” várta a világhírű színészt. A zenekar hangolt, majd játszott, adódott idő alaposan szemügyre venni a színpad előterében álló kis asztalt, rajta lámpa, vizeskancsó, pohár és egy oszlopnyi könyv, mögötte gurulós „főnöki” karosszék. A Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai című előadás díszlete.

Aztán amikor színre lépett John Malkovich – én a Veszedelmes viszonyokból jegyzem magas árfolyamon –, úgy kezdett diskurálni a több mint ezer emberrel, mintha egy kávéházi asztalnál négyszemközt beszélne kivel-kivel. De már nem is ő, hanem Jack Unterweger, az osztrák sorozatgyilkos, könyvszerző és médiasztár; valami egészen pokoli közép-európai angol akcentussal, erősen megnyomva az első szótagot, hajlítva a nyelvet a német dikció felé, szóval egészen rémesen. És megteremtette a kiadói hakni atmoszféráját: a kiadó nyomására az eladás fokozása érdekében szervezett felpumpált közönségtalálkozón járunk.

De minket nem ver át: hiába kér tollat a közönségtől, hiába dobja le az első sorban ülő hölgy ölébe a fehér zakóját, azért ez színház, naná – minden mozdulat, kivált a véletlennek vagy spontánnak tűnők ki vannak találva. Két szép hangú és színészi képességekkel is megáldott operaénekes segíti őt, meg az ugyancsak játékostársnak szegődő karmester az egész zenekarával.

De persze ő a szupersztár. Visszafogottan adagolja magát, távollétében is nívós szórakoztatásról gondoskodik: kiszolgáltatott, végveszélyben lévő operai hősnők áriáit adják elő az énekesek – s az aktus profi módon kapcsolódik össze az akcióval.

Merthogy Jack Unterweger sorozatgyilkos: kurvákat öl. Miközben tizenöt éves börtönbüntetését töltötte, megírt egy könyvet – ezt látjuk az asztalon –, és a közismert bulvármédiás koreográfia okozta siker furcsamód a szabadulásához vezetett. Aztán persze folytatta a gyilkolást – megváltozott társadalmi helyzetében megváltozott körülmények közt –, de ez már a sztori elhallgatandó részéhez tartozik; legyen elég annyi, hogy az előadás időpontjában egy tizenöt éve halott sorozatgyilkos beszélget velünk.

John Malkovich laza és profi – és ezzel nem mondtunk semmit. Nagy figura, szenvedélyes performer. Mindazon erények, amelyeket általában kiemelésre méltónak tartunk – pontosság, árnyalatgazdagság, szellemesség –, mintegy mellékesen kísérik az előadást. Nincs átélés, nincs beleélés, legfőképp didaxis nincsen – könnyed és intenzív színpadi jelenlét van. Lenyűgöző bohóc.

Az előadást Michael Sturminger rendezte, a bécsi akadémia zenekarát – benne a magyar muzsikusokat külön is megtapsolta a közönség – Martin Haselböck vezényli, a két operaénekes-színész pedig Kirsten Blaise és Marie Arnet. A klasszikus turnéelőadásban – melynek magyarországi tavaszi fesztiválos megjelenését két éve tervezi-szervezi még a régi fesztiváligazgatóság – Malkovich természetesen tudja, hogy mindig kell szólni valamit az aktuális közönségnek, mindig kell helyi, csak nekünk érvényes jelenlét is, ezért néhány szellemes mondattal kitér az Új Színház-ügyre – ezt is nagy taps fogadta –, valamint eltölt néhány percet a nézőtéren, leül az egyik székbe. De a reflektor ott sem téveszti szem elől, és persze mi sem.

Nem hagytuk ki egyetlen pillanatát sem. És nem megrendülten, viszont nagyon elégedetten nyugtáztuk az élményt: egy nagy színész föllépését, élőben…

Vígszínház, március 25.

 

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.