És mi van a parancsolóval? Kreón "csak" rendet akar, ám a parancsokból rend sosem lesz, csak diktatúra, ami - köztudott - a diktátor fejét is összezavarja, jön a meghasonlás és mi minden még. Kísért a múlt, ott a színen az egész előzmény, visszafelé az ősbűnig, Laiosz ősbűnéig, vagyis Atreusz fiának, Khrüszipposznak a megrontásáig; ezért sújtotta Laioszt Atreusznak, Khrüszipposz apjának az átka, hogy saját fiának, Oidipusznak a kezétől haljon meg. És ott van Oidipusz is, anyjával-feleségével, Iokasztéval az oldalán - együtt nézik végig, amint fiaik megölik egymást, lányaik egymás ellen fordulnak. A többgenerációs családi tragédia magába szippantja a bűnt és a bűnhődést, immár nemcsak a család vonatkozásában.
Az Antigoné az ugyancsak itt bemutatott Oidipusz folytatása; a díszletet ezúttal Szalai József és a rendező tervezte, de szépen idézi az Oidipusz "katlanját": két oldalról fogjuk körbe a történetet.
A látvány Remete Kriszta jellegzetesen utalásos, több ezer évet remekül megidéző jelmezeivel együtt egyszerre ismerős és újszerű, akárcsak Rozs Tamás zenéje, mely ismét a nézőtér és a játéktér változatos pontjairól ér el bennünket, és van benne népzene, énekbeszéd, meg "Én mindenkiben csalódtam" is. Hasonlóképpen Gemza Péter koreográfiája, amely nemcsak a szereplők mozgását teszi hol mívessé, hol művivé, hanem - és ez már az előadás egészének szimbóluma - végig ott mozgatja a szemünk előtt a bebugyolált, eltemetetlen Polüneikészt egy nyitott sírgödörben.
A stilizálás a szertartásszínház felé viszi az előadást, amely mégiscsak egy nyilvánvalóan, ha tetszik, magamutogatóan kortársi végpontra érkezik. Ez nyugtalanságot kelt: a régi történet mai hangjai nemcsak a lezáratlanságot, hanem a lezárhatatlanságot sugallják. Rezignált rendezői értelmezés: sosem lesz vége, sosem lesz nyugalom. A süketnéma Iszméné a végén felénk fordulva jelel kétségbeesetten - és mi nem értjük, pedig szeretnénk; magára hagyjuk őt az értetlenségünkkel.
De előbb végignézzük Antigoné és Kreón párbaját. Antigonénak igaza van, méghozzá földhözragadt igaza; nem tipródik a kölcsönös testvérgyilkosságon, az előzményeken, csak azt követeli, hogy eltemethesse a bátyját. Kreón igazságát (mert az előzményeket illetően bizony neki is van igazsága, még ha Fosse átiratában és Rusznyák rendezésében a háttérbe is szorul) elnyomja a természet és Zeusz parancsát - a holtakat el kell temetni - semmibe vevő akarnokság. Antigoné számára nincsen alternatíva: végig kell mennie az evidens úton - ezt Rusznyák szépen erősíti Iszméné dilemmájával: hogyan fér össze az engedelmesség az evidenciákkal...
A jelen lévő holtak nem avatkoznak be a történetbe, ahogyan nem avatkozik be a mindentudó jós, Teiresziász sem - mégis súlyosan befolyásolják az események alakulását, kivált Kreón oldaláról. Őt ugyanis megzavarja a parancs érvényesítéséért fizetendő ár fokozatos felsrófolása: már Antigonét sem szívesen küldi a halálba, hát még annak szerelmét, saját fiát, Haimónt. De tudja azt is, hogy hatalmát billenti meg, ha enged - és ettől kezdve az ő helyzete is egyszerű, legalábbis dramaturgiailag: e két szempontot kell rangsorolnia. Az ő vesztét az okozza, hogy bármelyik szempontot helyezi előre - akár váltogathatja is a kettőt, ahogy meg is teszi a végén -, mindegy: az ősbűn kiköveteli a büntetést.
Rusznyák tiszta, érzelemgazdag rendezéséhez nem szikár és erős, "alt" Antigonét választott: Grisnik Petra alakításában látható, hogy a helyzet növeli föl. Hangsúlyosabb a testvérpár fölfűtött, szenvedélyes vitája - holott Rácz Panni Iszménéje egyetlen szót sem szól. A két alak külsőleg, megjelenésében is mintha egy görög vázáról lépett volna le - vagy mintha a kaposvári sétálóutcából toppant volna ide. Gyuricza István Kreónja is ilyen: messze megy, de nem végig a rendteremtés útján; túlélése már nem élet. Nem egy tömbből, hanem apró kövekből vannak összerakva a figurák - ezért támad mintegy természetes közünk hozzájuk.
Kocsis Pál Oidipusza maga a súlyos, bénító figyelmeztetés - látja, aki látja, de hát így vagyunk mi a figyelmeztetésekkel. Kocsis pontosan és erősen vezényli a kart - Némedi Árpád a zenét teszi alájuk és alánk -, amelyben ki-ki érti és teszi a dolgát, ugyancsak pontosan; így aztán a karnak tagjai, a tagoknak arca és sorsa van. Csapó Virág föleleveníti Iokaszté fájdalmát még az Oidipuszból, Tóth Géza Laiosz kísérteteként borzad attól, amit lát, miközben arcizma sem rándul. Gulácsi Tamás Haimónja erőtlenül feszül apja ellen, de erősen követi szerelmét. Horváth Zita siratóasszonya hosszan és természetesen mosdatja le az elején a két halott fiút, s ezzel megszabja az előadás tempóját és intonációját: van időnk elgondolkodni azon, hogy itt két testvér ölte meg egymást, és ezzel kinyírt egy családot, népet, országot.
Mert nekünk befellegzett - derül ki Rusznyák rezignált (és alighanem utolsó) rendezéséből, amelyben amúgy semmiféle aktualizálás nincsen. Még a három kirúgott kaposvári színész búcsújának fájdalma is csak a levegőben remeg, szavunk sincs rá.
Csiky Gergely Színház, március 9.
