(No, nem Thomas Ostermeier rendezésében, ahol is Nóra a lelépés előtt szitává lövi az ő Torvaldját.)
Elfriede Jelinek ebben az 1977-ben született darabban - melynek címe voltaképp ezt a folytatást ígéri: Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társadalom támaszai - sokkal inkább a Nóra-problémáról mint olyanról ír, semmint a figura további élettörténetéről, noha a felszínen ez is ott van. Mert hiszen tényleg folytatódhatna a mese úgy, hogy Nóra beáll egy gyárba, ahonnan "kiemeli" őt egy gazdag ember, a szeretője lesz, majd némi kanyarok után az időközben tönkrement férjénél landol.
De Jelineket nem ez érdekli. Hanem a nő másféle kizsákmányolása, a kizsákmányolt asszonyok társadalmi és életvezetési sztereotípiái és ezek különféle ideológiai vetületei, valamint mindennek az igen éles kritikája. Idézetekkel, erőteljes verbális kirohanásokkal tarkított művében a vézna cselekmény szinte mellékes.
És ezért is való Zsótér Sándor rendezői kezére az egész - mert amúgy szinte reménytelen ügy. A darab nem egyszerűen rendezői interpretációra, hanem originális színpadi kontextusra szorul; olyan elidegenítésre, amely nem Brecht trükkjeire, hanem egy átfogó stilizációra épül.
Például úgy, hogy egy rádióstúdió a helyszín. Ambrus Mária díszlete kezdetben egy valódi stúdiót idéz, mondhatni, naturalista módon; később azonban egyrészt mozgékonnyá válik (kifordul, elfordul, a hátát mutatja a maga színházi csupaszságában), másrészt - akárcsak Cristoph Marthaler előadásainak díszletei - mintegy felülemelkedik önmagán, önmagát stilizálja. Ilyenformán az összes jelenet otthon van benne.
Nórát az "állásinterjún" a stúdió vezérlőjéből faggatják, és később is számtalanszor beszélnek mikrofonba. Ettől a fiktíven belül is fiktív, illetve inkább steril helyzetek keletkeznek, melyekben az egyéni sorsnál rendre fontosabb a társadalmi szerep. "A munkapiacon tárgyból alannyá akartam előlépni", mondja Nóra (ez persze nem sikerül neki, de hisz épp azért mondja, hogy ezt demonstrálja). És ugyanez érvényes a többiekre: a hol pincérnőknek, hol a "vágy titokzatos tárgyának" öltöztetett munkásnőkre - Ambrus Mária jelmezei olyanok, hogy ugyancsak a sztereotípiák öltöztetik a szereplőket -, aztán Lindénére is, aki a kínálkozó társadalmi "szereplyukat" használja ki, amikor egyszerre lesz Torvald házvezetőnője, a gyerekek pótanyja és a férfi szeretője, utóbbiban azt is kínálva, amire a férfi mindig is vágyott, a dominát. De a férfiak sincsenek kímélve itt: beszédes, ám az egyéni sorsot és jellemet tekintve keskeny klisék valamennyien; nevük a szerepé, amelyet játszanak.
Jelinek mindazonáltal annyira rákattant a kétségtelenül mindmáig releváns társadalmi-politikai mondandójára, hogy sok a teendő egy nemcsak elviselhető, hanem érdekes, érvényes és sodró előadás megteremtésében. Kerekes Évára - aki Zsótér alkotótársává, ha úgy tetszik, a neki rendelt előadásszerep megteremtésében nemcsak annak tárgyává, de alanyává is vált - az a rettenetesen nehéz feladat hárul, hogy tartsa magát a szerephez, és ne vigyen el bennünket a szegény Nóra személyes élettörténetének amúgy könnyedén átlátható sűrűjébe. Vagyis: ne operáljon lélektani színészmegoldásokkal, és vágja sutba a magyar színjátszás legerősebbnek tudott hagyományát, a lélektani realizmust. Ugyanakkor persze "fölismerhetőnek" kell lennie, vagyis kínálni a hagyományos fogódzókat, mind Ibsenből, mind Jelinek "üzenetéből". Utóbbiban nagy segítség számára Ungár Júlia remek fordítása, amely híven közvetíti Jelinek másik mániáját: a nyelvi megformálás elsődlegességét a színpadival szemben.
Kerekes Éva színészetének egyik meghatározó vonása az erőteljes önreflexió - ez jön neki itt kapóra; akár a zene nélkül előadott tarantellát, akár a szexuális bérrabszolgaság jelenetét nézzük, és közte a többit is -, ez a legerősebb eszköze, amely szépen végig is vezeti immár nem annyira Jelinek, mint inkább Zsótér útjain. A mozgékony stúdió minden szegletében, a lépcsőn, annak korlátján, a vezérlőben, az asztalnál otthonosan mozog, és miközben harsányan kidomborítja ennek a Nóra-folytatásnak az állomásait, élénk mimikájával, mozgásának és beszédének hajlékonyságával mintegy kommentálja is őket.
A többiek - köztük a nemi sztereotípiáknak is fityiszt mutató, férfiak által játszott női szerepek alakítói - pontosak és ugyancsak kreatívak. Epres Attila személyzetisében, Polgár Csaba előmunkásában, Vajda Milán konzuljában, Máthé Zsolt miniszterében éppen a visszafogottság játszik főszerepet: amit nem pakolnak bele a szerepekbe, attól lesz erős. Debreczeny Csaba önironikus eszköztára ismert: tágra nyílt szem, kissé szedált, éneklős beszédstílus; ami adott esetben passzol ehhez a Torvaldhoz, csak a színésztől megszokott már. Kerekes Viktória Lindénéje viszont nagy találat: az Ibsennél sejtetett vonások bomlanak ki benne teljes "szépségükben".
Egy erősen didaktikus, röpirat típusú drámát végtére is kimentett Zsótér és csapata, valamint az Örkény és csapata a színpadi reménytelenségből.
Örkény Színház, január 24.
