Magyar Narancs: A marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem rektori székét cserélte föl a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatói székére. Jó kezekben hagyta a képzést?
Gáspárik Attila: Nem hiszek abban, hogy bármely intézménynek jót tesz, ha a munkája, színvonala egy embertől függ. Olyan korszakban voltam ott, amikor meg kellett erősíteni az egyetem jogi, szociális, infrastrukturális hátterét. Most egy olyan rektorra van szükség, aki a szakmai alapokat mélyíti el. Ezt az egyetemet 1946-ban alapították, amikor a színészoktatás kis színésziskolákban folyt - és egyszer csak azt mondták: mától egyetem. Ez a kilencvenes évekig voltaképpen egy svindli volt: mindenki úgy csinált, mintha egyetem lenne. Egyetlen vívótanárnak volt - jogi - doktorátusa, ennyi volt a tudományos fokozat. Nem voltak jegyzetek, kidolgozott tantervek. Én a kilencvenes évektől tanítottam ott, mindenféle papír nélkül - de elmentünk, megnéztük, milyen egy egyetem, mi az a bolognai rendszer; akkor tizenhat diákja volt az egyetemnek, most közel ötszáz. Húsz éve tanítok, de csak a kérdéseim száma nőtt. Színiegyetem volt, ma művészeti egyetem, amelynek egyik kara a színház. Azon belül van magyar nyelven színész-, bábszínész- és rendezőképzés, díszlettervezés, drámaírás, kulturális menedzsment, doktori iskola; van egy gyakorló színházunk, 150-180 személyes, ahol rendes évadot játszunk évi 9-10 ezer nézőnek.
MN: Kapnak rá elég pénzt?
GA: Megtermeljük. A színház jegybevétele mellett a kutatási pénzt konvergáljuk művészeti tevékenységre. Jó a kapcsolatunk az erdélyi színházakkal, tudjuk menedzselni a hallgatóinkat.
MN: Jut eszembe: nemrégiben létrejött az erdélyi magyar színházak kamarája. Van ennek jelentősége?
GA: Még nincs. Kelet-Európában nem úgy működik az érdekvédelem, hogy ha létrejön egy szervezet, akkor azzal szóba is állnak. A "szóba állás" kapcsolatokon keresztül alakul ki - ezt most kell kialakítani.
MN: Aha. Itt már politikáról van szó, jól értem?
GA: Mondok valamit. Azt, ami most a színházakban Magyarországon folyik, Romániában a szakma soha nem engedte volna. Mármint azt, hogy valakit politikai alapon nevezzenek ki vagy rúgjanak ki.
MN: Mert mit csinált volna a szakma?
GA: Meg sem fordult a politikusok fejében, hogy ehhez hozzányúljanak. A bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, Ion Caramitru tizenhét éve igazgató, Tompa Gábor Kolozsváron huszonkét éve. Soha nem próbálták kitenni őket.
MN: Akkor sajnálkozva nézik, mi folyik itt?
GA: Empatikusan nézzük; nem hiszem, hogy bármelyik politikai oldal ártatlan ebben, mindegyik megcsinálta a maga svindlijét.
MN: A kérdés az, hogy mikor jön egy olyan oldal, amelyik már nem bosszút akar állni az előző svindlijeiért.
GA: Nekünk ez volt a diktatúra. Akkor tanultuk meg, hogy össze kell fogni. Megtanultunk egy színházi metanyelvet is, amit a közönség értett, de a politika, ha értette is, nem tudott belekötni. A színház viszont nem politikai vagy színházi deklarációkat vitt színre. Mi a diktatúrában megtanultunk nem direktben beszélni. Ehhez kapcsolódik talán, hogy a szakma szolidáris egymással. Romániában nagyon sok, túl sok színház van. George Banu mondta, hogy Romániában a színház nagyon jó, csak többen akarják csinálni, mint nézni. Romániában kevesebben járnak színházba, mint Magyarországon - de nem emlékszem, hogy valaha valaki politikai okból került volna egy színház élére.
MN: A rendszerváltozáskor azt hittük, hogy ez a metanyelv, a kódolás megszűnik. Meg is szűnt, de jött helyette...
GA: ...a plakátszínház, sok helyen. Mostanában látok magyarországi előadásokat, és némelyiküket színháznak is alig nevezném, annyira hamisak, annyira a szórakoztatóipari célokat szolgálják. És láttam a Szent Johannát a Nemzetiben (Bernard Shaw darabja Alföldi Róbert rendezésében - a szerk.). A közönség szerintem még nem érti - az egydimenziós plakátszínházat várja, ahol minden jelentés tálcán érkezik. Szerintem két-három év múlva fogja elérni a közönséget; akkor lesz világos, hogy arról szól, amiben mi itt most élünk.
MN: A mai, egyre fokozódó és egyre agresszívabb megosztottság nem ebbe az irányba hajtja a színházat.
GA: A megosztottság sem most kezdődött - emlékszem én '90-re is. Csurkáról nem mondok semmit. Pont. De már akkor elkezdődött a politikai és kulturális árokásás, a negyvenes évekből fölelevenített vitákkal. Népi-urbánus vita, később Csoóri vagy Konrád - ez vagy az. A színpadon nem lehet ezekben a dichotómiákban megszólalni, sőt: nem lehet valami ellen direktben megszólalni. A minap véletlenül rákattintottam egy tévécsatornára, az Echo tévé volt: Romániában ezt a tévét rögtön bezárnák. Uszító beszédet láttam és hallottam, idegenszívű magyarokról - még egyszer mondom: Romániában, ami nem a demokrácia fellegvára, ezt a tévét bezárnák. Cigányozásért, zsidózásért, magyarozásért. Közben pedig nem tudunk nyelveket; a magyar turistát messziről megismerni akár az osztrák Alpok sípályáján, akár a görög tengerparton; a neki kitalált magyar nyelvű menükből válogat, közben bizalmatlan, és úgy beszél Európáról, mint annak idején a Szovjetunióról.
MN: Talán tudja, hogy immár "erdélyi maffiát" is emlegetnek, mármint a jobboldalról. A legújabb szitokszó.
GA: Tudom, persze. Bár mondják a másik oldalról is, csak másokról. De ha arra gondol, amire én: szerintem egy normális társaság kapott színházvezetői lehetőséget Miskolcon (az igazgatóválasztásról lásd cikkünket: "Mint a német-magyar 54-ben", február 9. - a szerk.). Amúgy pedig: Kriza Ákos polgármester úr osztálytársam volt Nagyváradon, és mi még tudunk vitatkozni. Úgy vannak óriási vitáink, hogy közben barátok vagyunk. És igen: Kiss Csaba marosvásárhelyi, Béres Attila ugyancsak, Szőcs Artúrt szovátainak mondhatnám, a bábszínház igazgatója kolozsvári - szóval a maffia összefog? Akik meg nem erdélyiek, azokat most nem említjük? Amúgy pedig: az erdélyiekről tudni kell, hogy mi egy órával hamarabb kelünk. Amikor Magyarországon még a reggeli fogmosás zajlik, mi már az utcán vagyunk - erre tanított bennünket a történelem. Vagy a földrajz. Már gyerekkoromban úgy mentem iskolába, hogy nekem kétszer jobbnak kell lennem, kétszer többet kell tudnom - egyfolytában bizonyítani kell. És ez a bizonyítási kényszer szül ellenérzéseket; biztos ismeri a forgóajtós viccet: mögötted megyek be, és előtted jövök ki. Szeretnénk, ha szeretnének bennünket, ezért néha többet csinálunk a kelleténél, intenzívebben vagyunk jelen, és ennek a megítélése kontraproduktív. Miközben sokan nem is ismerjük egymást. Szőcs Gézával kezet sem fogtam életemben, Tamás Gáspár Miklóssal egyetlen szót sem beszéltem. De ha valahová belépek, nemcsak erdélyiként, hanem egy nagy háló részeként néznek rám. Magyar gondolkodás, hogy mindenkiről tudnom kell, ki fia-borja - én ezért érzem magam Berlinben a legjobban, ahol semmi ilyesmi nem számít. Bemész a kutyáddal a könyvesboltba, leveszel a polcról egy könyvet, végigfekszel a padlón, olvasol, alszol, aztán elmész - és senkit nem érdekel, ki vagy.
MN: Miért pályázta meg a színház igazgatói székét?
GA: Mert úgy éreztem, hogy válságban van a színház - ezen belül a marosvásárhelyi színház is.
MN: És belejött a válságmenedzselésbe?
GA: Most ez a képzetem van, igen.
MN: És mi a válság lényege?
GA: Hogy mindenki elégedetlen, de nem tudja pontosan, miért. A marosvásárhelyi színháznak nincs identitása. Régen, a szocializmusban úgynevezett nagyrealista színház volt; nagy alakjai mind Németh Antal köpönyegéből bújtak elő, óriási sikerük volt - ez egy jó periódus volt. Aztán Harag György pakolt bele sokat ebbe a színházba, a hetvenes évek közepéig, amikor is váratlanul elment - egyszer még meg kell írnom, miért. És attól kezdve "feléli magát" a társulat. A "nagy bölények" - Bács Ferenc, Tanay Bella - távoznak, elmegy Csorba András, akit minden ünnepkor látni a magyar tévében az Aranyember című filmben, és mire jött a kilencvenes változás, már nem találta meg magát a társulat. Jöttek-mentek, olykor csoportosan is, nem tudtuk, hogy mit akarunk, de azt nagyon. A színház már az egyetemnek sem tudott jövőkép lenni.
MN: Magyar és román tagozatot irányít. A finanszírozás külön van?
GA: Eddig úgy tudtuk, hogy nem, most úgy tűnik, hogy igen. A menedzseri pályázatomban szerepelt, hogy amelyik társulat többet "keres", az többet is kap. Most, az első évben fele-fele. Aztán amelyik több nézőt hoz, nagyobb szakmai sikert arat, több pénzből gazdálkodhat. Persze nálunk a struktúra elég rossz, mert arra sarkallja a színészt, hogy maradjon az állam kebelében. Én sarkallom őket arra, hogy menjenek el, fizetem őket előadásonként, szerepenként - négyszer többet keresnének, de nem látják a garanciát arra, hogy hívni fogom őket.
MN: Lebontaná a társulatot?
GA: Igen, mert nem tartom jónak, hogy sokszor egy teljes hónapig nem tudok valakinek munkát adni. Márpedig az unatkozó színésznél rosszabb nincs: az ugyanis bomlaszt a büfében. A másik probléma, hogy a kis színházi műhelyek kora is lejárt, díszletgyárakban kell gondolkodni, mert sokkal olcsóbb; össze kell fogni más színházakkal ebben is. Nagy hátrány, hogy van egy hatszáz férőhelyes termünk, azt kell megtölteni egy száznegyvenezres városban.
MN: Ez a kétmilliósban sem sikerül mindig.
GA: Erről van szó. És mit lehet a nagyteremben csinálni? Danolni. A lakosság hatvan-hetven százaléka tud magyarul, nagyjából ugyanennyi tud románul, mert persze van átfedés. Ezért most például feliratozom az összes előadást, hogy mindenki nézhesse. Kapok pofont érte mindkét oldalról - ezért aztán egyensúlyban maradok. De visszatérve a kiindulóponthoz: a színház maga is válságban van; a világ megismerésén kéne munkálkodnunk élő emberekkel, élő emberek előtt, valós időben, és teljesen tanácstalanok vagyunk. Néhány színház a menedzselés révén jobb pozícióba került, híresebb, nemzetközileg eladhatóbb lett - velük csak nagyon sok pénzzel lehet versenyezni.
MN: Tényleg: anyagilag hogy van eleresztve a színház?
GA: Jól. Dolgozunk magyarországi rendezőkkel, amikor elmondják a magyar árakat, látjuk, hogy nálunk a tizedéből le lehet gyártani a díszletet, jelmezt. Magyarországon ezeket az árakat nem lehet letörni. Óriási pazarlás.
MN: Szeptember óta - amióta a színház igazgatója - sok bemutatót tartott, mintha gyorsan akarna változtatni.
GA: Tizenkét bemutató volt a két tagozattal a két teremben. Legutóbb például a Carmina Buranát mutattuk be, mindkét társulat részvételével, a Párizsban élő Gigi Caciuleanu rendezésében: negyven ember volt a színpadon, latin nyelvű az előadás, mindkét társulat részt vesz benne, ilyesmi régen nem történt. Afféle lelki terápiának is szánom ezt; el voltak szakadva egymástól, nem nézték egymás előadásait, mindegyik a másik nacionalizmusából akart megélni. Ez az idei legdrágább előadásunk, összesen ötvenezer euróba került - ez nálunk nagyon-nagyon sok.
MN: És meddig tud menni?
GA: Szeretném két évig játszani, szeretném külföldön megmutatni. Nagyon szép előadás lett. Jön a közönség is, szerencsére.
MN: Vissza kell hozni őket?
GA: Igen. Van egy réteg, amelyik minden körülmények közt kitart és jön; van egy réteg, amelyet elvesztettünk; és van egy, amelyik soha nem volt. Marosvásárhelyen nagyjából tizenkét társulat működik; csak kabaréból három van. Valamennyi közönsége mindegyiknek van - ez nekem azért jó, mert bizonyos közönségréteget nem nekünk kell kiszolgálni. Egyébként a saját produkciók mellett szívesen együttműködünk másokkal, vagy befogadunk produkciókat. Legutóbb sajátként Háy János Gézagyerek című darabját rendezte Rusznyák Gábor, ez is nagyon jól sikerült.
MN: Ezt az előadást még nem, de másik hármat elhoztak magyarországi vendégjátékra. Ez is eredmény, nem?
GA: Azt hiszem, soha nem léptünk föl még a Nemzetiben. Most a Platonovval és a Yorick Stúdióval közösen készített Bányavirággal jöttünk ide, a Tháliába pedig a Makrancos Katát vittük.
MN: Ha már a sohánál tartunk: nem volt még a marosvásárhelyi színháznak magyar igazgatója.
GA: Nem. Vagyis mindennel meg kell küzdenem, ami ebből következik.
MN: A román tagozat mit szólt?
GA: A román tagozat mindig tudta, hol kel föl a nap. Hallgatnak, dolgoznak. Jött egy orosz rendező, Gogol Háztűznézőjét vitte színre velük, nagy siker, szép mejerholdi előadás - ők megnyugodtak. És magyar rendező is dolgozik velük - ezt a "keveredést" is kötelezővé tettem. Most volt Spiró Prahjának román nyelvű ősbemutatója - óriási siker.
MN: A nyelvek szintén keverednek. Önben is?
GA: Én mindkét nyelven beszélek és írok. Nem véthetek. Képtelenül jónak kell lennem, ahogy már mondtam. Ez tájainkon évszázados szokás.
