"Hadd lássunk át magunkon"

A varázshegy az Új Színházban

  • Csáki Judit
  • 2012. február 10.

Színház


Fotó: redcock

Nem nagyon érdemes azon töprengeni, vajon egyáltalán lehetséges-e színpadra állítani Thomas Mann A varázshegy című regényét. Vera Sturm és Hermann Beil megtette; nem drámát írtak belőle, hanem dramatizálták. Vagyis színpadi jelenetekre tagolták Hans Castorp fejlődésregényét, felnőtté válásának történetét. A folyamat - és vele Thomas Mann regényének leginkább meghatározó fogalma, az idő - ilyenformán széttörik. Kár érte, de jó esetben jutna tán helyette egy rendkívüli körülmények közt megszülető furcsa szerelem érzékletes és hálás színpadi története.

Szikora János rendező az Új Színházban elsősorban látvánnyal igyekezett felpumpálni az erősen epikus anyagot: van vetítés, élő- és állóképek, Balla Ildikónak az elrajzolás-stilizálás felé hajló jelmezei - szóval van sok jelenség, föltehetően azért, hogy könnyebben csússzon a sűrű szöveg. Így aztán sokszor eltakarja a látnivaló a Nádas Péter fordította szöveget, melyből legföljebb a refrénszerűen visszatérő motívumok ragadnak meg a néző emlékezetében.

Amikor az előadás elején Schruff Milán kis bőröndjével tétován megáll a színpad közepén, elégedetten nyugtázzuk: kiléphetett akár a regény lapjairól is ez a voltaképpen jelentéktelen, átlagos fiatalember, készen arra, hogy - akár egy könyv üres lapjaira - ráírja történetét a világ fölött, az éghez közel létező varázshegy; ez a tüdőszanatórium az ő érdekes lakóival. Schruff Castorp pasztell és nyitott alakjában teherbírónak bizonyul: végigvezeti hősét az úton, mely fokozatosan elszakítja a világtól, hogy a legvégén annál erőszakosabban rántsa vissza, egyenesen a háborúba.

Lassanként válik otthonossá számára ez a másik világ, melynek kezdetben tünékeny-illékony figurái "kitelnek", sorsot és arcot nyernek - de Szikora rendezéséből ez a fázis elmarad. Még a jelentősebb alakok - Settembrini, Naphta, Joachim Ziem§en és persze Madame Chauchat - is csak várnak jelenésükre és végszavukra a többiek, afféle vizuális kiegészítők közt. Száraz Dénes Joachimja illusztráció csupán; Settembrini szalonfecsegő - ebben azért Almási Sándor is ludas -, aki egyetlen pillanatra, a Naphta-párbaj jelenetére válik jelentőssé. Naphtát Derzsi János játssza, csöndesen meghúzódva a háttérben, de legalább a hallgatása, a cigarettázása és a magánya súlyos; a szövege már nem annyira, az öngyilkossága viszont megint az.

A trükkös díszlet - a rendező tervezte - egyszerre kint és bent; az ajtón kilépő szereplő gyors átdíszletezés után a szobába lép be, és ez is a látványosság része. A színpad hátuljában havas-sziklás hegycsúcs, hogy ne feledjük egy pillanatra sem: magasan vagyunk; valamivel előrébb fal, amelyen olykor eső csurog, máskor egy fa vetített képe mutatja az évszakok változását (erről, mármint a fáról bizonyára többünknek jutott eszébe Nádas Péter mindennap lefotózott vadkörtefája), szóval a látványba jókora adag didaxis szorul. Abból az amúgy érthető okból, hogy a vegytisztán epikus történet nem akar az istennek sem színpadi lendületet venni, nem kerekedik belőle a szó színházi értelmében dráma - hiába dráma az egész úgy, ahogy van. Hans Castorp statikus környezetben teszi meg hatalmas útját, melyet az ismereteket, tapasztalatokat megszemélyesítő figurák szegélyeznek, de nem csattan össze velük, vagy legalábbis drámai értelemben nem. A Madame Chauchat iránti szerelem is fontosabb tapasztalatként, mint történetként - úgy ugyanis szinte semmi nincsen benne, ami a színpadon megjeleníthető. Kivált, ha Nemes Wanda alakításában ez a külsőleg démonikusra vett nőalak belül igencsak üres, és leginkább azon a festményen tűnik rejtélyesnek, amely Behrens tanácsos szobájában lóg.

Behrens tanácsos - nos, belőle legalább színpadi alakot sikerült formálnia Hirtling Istvánnak, még ha a doktor belső, leplezett tragédiája leplezve is marad mindvégig. De neki legalább vannak indulatai, cinikus vagy érdekvezérelt filozofikus eszmefuttatásai, és elsősorban is köze ahhoz, ahol él, és amit csinál: ő a varázshegy ura és rabja egyszerre. Hirtling elegáns játékában ez a kettősség még szórakoztató is. Nem úgy Vass György Krokowskija, akiből sem jelentéktelen segédszemélyzetet, sem a könyvbéli elődhöz hasonlító mániákus szerzetet nem sikerült csinálni.

A tartalmasan pasztell Castorp mellett a legerősebb alak Mynheer Peepercorn, aki Gáspár Sándor kabinetalakításában formátumos, egyszersmind bukásra ítélt ember; zagyva alkoholos tirádái és halálra szánt le- és elszámolása az előadás legerősebb, legszínházibb része. Igaz, ebbe nem zavarnak bele különféle effektek - itt Gáspár színészi ereje is elég.

Hullámzó színvonalú, közepes előadás ez az utolsó Új Színház-bemutató; voltaképpen érdekes, hogy adekvát lezárása egy hosszú történetnek. Csak éppen maga a lezárás tűrhetetlen, mert ami itt most következni fog, ahhoz képest a sóval való behintés laza konzerválás volna csupán.

Új Színház, január 27.


Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.