Fotó: redcock
Nem nagyon érdemes azon töprengeni, vajon egyáltalán lehetséges-e színpadra állítani Thomas Mann A varázshegy című regényét. Vera Sturm és Hermann Beil megtette; nem drámát írtak belőle, hanem dramatizálták. Vagyis színpadi jelenetekre tagolták Hans Castorp fejlődésregényét, felnőtté válásának történetét. A folyamat - és vele Thomas Mann regényének leginkább meghatározó fogalma, az idő - ilyenformán széttörik. Kár érte, de jó esetben jutna tán helyette egy rendkívüli körülmények közt megszülető furcsa szerelem érzékletes és hálás színpadi története.
Szikora János rendező az Új Színházban elsősorban látvánnyal igyekezett felpumpálni az erősen epikus anyagot: van vetítés, élő- és állóképek, Balla Ildikónak az elrajzolás-stilizálás felé hajló jelmezei - szóval van sok jelenség, föltehetően azért, hogy könnyebben csússzon a sűrű szöveg. Így aztán sokszor eltakarja a látnivaló a Nádas Péter fordította szöveget, melyből legföljebb a refrénszerűen visszatérő motívumok ragadnak meg a néző emlékezetében.
Amikor az előadás elején Schruff Milán kis bőröndjével tétován megáll a színpad közepén, elégedetten nyugtázzuk: kiléphetett akár a regény lapjairól is ez a voltaképpen jelentéktelen, átlagos fiatalember, készen arra, hogy - akár egy könyv üres lapjaira - ráírja történetét a világ fölött, az éghez közel létező varázshegy; ez a tüdőszanatórium az ő érdekes lakóival. Schruff Castorp pasztell és nyitott alakjában teherbírónak bizonyul: végigvezeti hősét az úton, mely fokozatosan elszakítja a világtól, hogy a legvégén annál erőszakosabban rántsa vissza, egyenesen a háborúba.
Lassanként válik otthonossá számára ez a másik világ, melynek kezdetben tünékeny-illékony figurái "kitelnek", sorsot és arcot nyernek - de Szikora rendezéséből ez a fázis elmarad. Még a jelentősebb alakok - Settembrini, Naphta, Joachim Ziem§en és persze Madame Chauchat - is csak várnak jelenésükre és végszavukra a többiek, afféle vizuális kiegészítők közt. Száraz Dénes Joachimja illusztráció csupán; Settembrini szalonfecsegő - ebben azért Almási Sándor is ludas -, aki egyetlen pillanatra, a Naphta-párbaj jelenetére válik jelentőssé. Naphtát Derzsi János játssza, csöndesen meghúzódva a háttérben, de legalább a hallgatása, a cigarettázása és a magánya súlyos; a szövege már nem annyira, az öngyilkossága viszont megint az.
A trükkös díszlet - a rendező tervezte - egyszerre kint és bent; az ajtón kilépő szereplő gyors átdíszletezés után a szobába lép be, és ez is a látványosság része. A színpad hátuljában havas-sziklás hegycsúcs, hogy ne feledjük egy pillanatra sem: magasan vagyunk; valamivel előrébb fal, amelyen olykor eső csurog, máskor egy fa vetített képe mutatja az évszakok változását (erről, mármint a fáról bizonyára többünknek jutott eszébe Nádas Péter mindennap lefotózott vadkörtefája), szóval a látványba jókora adag didaxis szorul. Abból az amúgy érthető okból, hogy a vegytisztán epikus történet nem akar az istennek sem színpadi lendületet venni, nem kerekedik belőle a szó színházi értelmében dráma - hiába dráma az egész úgy, ahogy van. Hans Castorp statikus környezetben teszi meg hatalmas útját, melyet az ismereteket, tapasztalatokat megszemélyesítő figurák szegélyeznek, de nem csattan össze velük, vagy legalábbis drámai értelemben nem. A Madame Chauchat iránti szerelem is fontosabb tapasztalatként, mint történetként - úgy ugyanis szinte semmi nincsen benne, ami a színpadon megjeleníthető. Kivált, ha Nemes Wanda alakításában ez a külsőleg démonikusra vett nőalak belül igencsak üres, és leginkább azon a festményen tűnik rejtélyesnek, amely Behrens tanácsos szobájában lóg.
Behrens tanácsos - nos, belőle legalább színpadi alakot sikerült formálnia Hirtling Istvánnak, még ha a doktor belső, leplezett tragédiája leplezve is marad mindvégig. De neki legalább vannak indulatai, cinikus vagy érdekvezérelt filozofikus eszmefuttatásai, és elsősorban is köze ahhoz, ahol él, és amit csinál: ő a varázshegy ura és rabja egyszerre. Hirtling elegáns játékában ez a kettősség még szórakoztató is. Nem úgy Vass György Krokowskija, akiből sem jelentéktelen segédszemélyzetet, sem a könyvbéli elődhöz hasonlító mániákus szerzetet nem sikerült csinálni.
A tartalmasan pasztell Castorp mellett a legerősebb alak Mynheer Peepercorn, aki Gáspár Sándor kabinetalakításában formátumos, egyszersmind bukásra ítélt ember; zagyva alkoholos tirádái és halálra szánt le- és elszámolása az előadás legerősebb, legszínházibb része. Igaz, ebbe nem zavarnak bele különféle effektek - itt Gáspár színészi ereje is elég.
Hullámzó színvonalú, közepes előadás ez az utolsó Új Színház-bemutató; voltaképpen érdekes, hogy adekvát lezárása egy hosszú történetnek. Csak éppen maga a lezárás tűrhetetlen, mert ami itt most következni fog, ahhoz képest a sóval való behintés laza konzerválás volna csupán.
Új Színház, január 27.
