Shakespeare megannyi műve a bosszúdráma korabeli színpadokon kiérlelt dramaturgiáján nyugszik, és nemcsak a hullák számát, hanem a kicsinálás különféle fifikás módjait is látva rácsodálkozunk az emberi fantázia tágasságára.
De a kortársak is hősleg helytálltak a gyilkosságok, összeesküvések, megcsalások, bosszúk és megannyi deviancia nehéz terepén. Az itthon is ismert Thomas Kyd, Ben Jonson és John Webster mellett fölfedezésre vár például Cyril Tourneur A bosszúálló tragédiájával vagy Az ateista tragédiájával - azért is érdekes ő, mert az előbbi művet sokszor tulajdonították Thomas Middletonnak, az Átváltozások szerzőjének. Nota bene, az Átváltozások bizonyos részeit nem Middleton, hanem a színész-drámaíró William Rowley írta; az ilyesféle koprodukció mindennapos és szükségszerű gyakorlat volt a drámában nagyfogyasztó Jakab-kori angol színházban. A párhuzamos cselekményű darab föltehetően mégsem ezért követhető nehezen, hanem a korabeli séma bonyolultsága miatt: a főszálakba rendre belekavarnak a mellékszálak, a figurák - szerepkörük és/vagy karakterük szerint - olykor nem is csak duplán, hanem triplán lépnek színre, míg mások egyszerűen elfelejtődnek - hoszszú időre, avagy végleg. Szóval ahhoz, hogy a mai közönség értse és kövesse legalább a cselekményt, erős dramaturgiai munka szükséges.
Ami bizonyos értelemben meg is volt Kecskeméten, ahol Rusznyák Gábor rendezésében mutatták be Hamvai Kornél fordítását. A művészileg mind markánsabb arcélért keményen dolgozó színház nem kis kockázatot vállalt ezzel a premierrel: mind színészeit, mind közönségét alaposan próbára teszi. Helyesen amúgy, bár manapság - kivált vidéken - egyre ritkásabb a művészi, vagyis igazi próbatétel.
Fotó: Walter Péter
Rusznyák Gábor rendező már a darab címét is átértelmezi: az "átváltozások" eredetileg ugyanis alighanem a különböző figurák olykor a fölismerhetetlenségig való átváltozására, a rejtőzködésre, a cselszövés sikere érdekében való, elsősorban fizikai átalakulásra utal, míg Rusznyáknál evidensen arra, hogy a szerelem - és kacskaringói - miféle átváltozásokra késztetik a szerelmeseket: a külső átváltozásból a belsőre teszi a hangsúlyt. A két szálon és helyszínen futó cselekmény teljes egészében kiköltözött a kastélyból, be az elmegyógyintézetbe. Schubert-zene, elrajzolt, festményekről "lelépett" ápoltak néma jelenléte és nagy indulatok találnak otthonra Khell Zsolt szocreál alaphangulatú, ismerősnek tetsző intézeti csarnokában. Az atmoszféra tagadhatatlanul megvan.
De a bonyodalom nehezen indul: a finom megoldásokban, árnyalt rendezői ötletekben utazó Rusznyák alulmarad a színpadi jelenlét erejére rádolgozó színészekkel szemben. Nemcsak arról van szó, hogy a szerelmes lányt - Beatrixet, aki komoly fejlődésen megy keresztül a dráma során - játszó Trokán Nóra stúdióméretre kalibrálta a színészetét, ezért egyrészt alig hallható, másrészt legerősebb gesztusai, a mimika, az apró jelzések alig is láthatók; hanem arról is, hogy a két szál (a kastély és a bolondokháza) között csak a Melchort játszó Szikszai Rémusz mozog otthonosan, a többiek mintha csak vendégként tévedtek volna ide. Pedig Rusznyák rendezésének éppen az az alapgondolata, hogy mind itt, az elmegyógyintézetben vannak otthon; ott, ahová önként érkezett ápoltnak például Antonio (Kiss Zoltán ügyes álbolond a bolondok közt), hogy szerelme, az intézetigazgató fiatal felesége, Isabella közelében lehessen. Aki - és ez szépen kitűnik az Isabellát játszó Decsi Edit e. h. alakításában - szinte bolonddá lényegül szerelmi szenvedélyében.
Szürrealizmus lehetne ez itt - de hát a cselekmény kibogozásával vagyunk elfoglalva, a megannyi széttartó alakítás közt próbálunk kapcsokat találni. A második rész egységesebb és erősebb - tán azért is, mert a Szikszai Rémusz által remekül játszott, bonyolult lelkivilágú intrikus árnyalt tragédiája kerül a középpontjába, és mert a szálak dramaturgiailag is összefutnak. Ekkor megteremtődik a szövevények, cselszövések, hullák, árulások, bosszúk köré ez a bizonyos puha, mégis markáns elrajzoltság, melyben a közönség érzékenyebb tagjai akár a szerelmi hevület örök szürreális karakterére ismerhetnek. Hiszen a levágott testrészek, az elrohadt arcbőr, a gyújtogatás, a szinte nyílt színi megerőszakolás és hasonló brutális szcénák mögött és fölött egy szinte éteri szkepszis és rezignáció ölt testet - erősen a koncepcióban, és sajnálatosan gyengén a színészi alakításokban.
A kecskeméti társulat átalakulóban van. Talán félúton - mindenesetre mögötte kullog a tartalmi-művészi tempónak. Ha belegondolunk, ez még mindig a jobbik - és biztató esélyekkel kecsegtető - eset, mint az ellenkezője.
Kecskeméti Katona József Színház, december 9.
