Diliházban

Az Átváltozások Kecskeméten

  • Csáki Judit
  • 2012. január 31.

Színház

Az angol reneszánsz rémdrámában még vannak tartalékok. A legújabb kori horror-thriller vonulat - filmen, könyvben és színházban - még az utcában sincsen ahhoz képest, amit ezek a vérszomjas angol szerzők összehordtak a 16-17. században, a kifejlett reneszánsz jegyében.

Shakespeare megannyi műve a bosszúdráma korabeli színpadokon kiérlelt dramaturgiáján nyugszik, és nemcsak a hullák számát, hanem a kicsinálás különféle fifikás módjait is látva rácsodálkozunk az emberi fantázia tágasságára.

De a kortársak is hősleg helytálltak a gyilkosságok, összeesküvések, megcsalások, bosszúk és megannyi deviancia nehéz terepén. Az itthon is ismert Thomas Kyd, Ben Jonson és John Webster mellett fölfedezésre vár például Cyril Tourneur A bosszúálló tragédiájával vagy Az ateista tragédiájával - azért is érdekes ő, mert az előbbi művet sokszor tulajdonították Thomas Middletonnak, az Átváltozások szerzőjének. Nota bene, az Átváltozások bizonyos részeit nem Middleton, hanem a színész-drámaíró William Rowley írta; az ilyesféle koprodukció mindennapos és szükségszerű gyakorlat volt a drámában nagyfogyasztó Jakab-kori angol színházban. A párhuzamos cselekményű darab föltehetően mégsem ezért követhető nehezen, hanem a korabeli séma bonyolultsága miatt: a főszálakba rendre belekavarnak a mellékszálak, a figurák - szerepkörük és/vagy karakterük szerint - olykor nem is csak duplán, hanem triplán lépnek színre, míg mások egyszerűen elfelejtődnek - hoszszú időre, avagy végleg. Szóval ahhoz, hogy a mai közönség értse és kövesse legalább a cselekményt, erős dramaturgiai munka szükséges.

Ami bizonyos értelemben meg is volt Kecskeméten, ahol Rusznyák Gábor rendezésében mutatták be Hamvai Kornél fordítását. A művészileg mind markánsabb arcélért keményen dolgozó színház nem kis kockázatot vállalt ezzel a premierrel: mind színészeit, mind közönségét alaposan próbára teszi. Helyesen amúgy, bár manapság - kivált vidéken - egyre ritkásabb a művészi, vagyis igazi próbatétel.


Fotó: Walter Péter

 

Rusznyák Gábor rendező már a darab címét is átértelmezi: az "átváltozások" eredetileg ugyanis alighanem a különböző figurák olykor a fölismerhetetlenségig való átváltozására, a rejtőzködésre, a cselszövés sikere érdekében való, elsősorban fizikai átalakulásra utal, míg Rusznyáknál evidensen arra, hogy a szerelem - és kacskaringói - miféle átváltozásokra késztetik a szerelmeseket: a külső átváltozásból a belsőre teszi a hangsúlyt. A két szálon és helyszínen futó cselekmény teljes egészében kiköltözött a kastélyból, be az elmegyógyintézetbe. Schubert-zene, elrajzolt, festményekről "lelépett" ápoltak néma jelenléte és nagy indulatok találnak otthonra Khell Zsolt szocreál alaphangulatú, ismerősnek tetsző intézeti csarnokában. Az atmoszféra tagadhatatlanul megvan.

De a bonyodalom nehezen indul: a finom megoldásokban, árnyalt rendezői ötletekben utazó Rusznyák alulmarad a színpadi jelenlét erejére rádolgozó színészekkel szemben. Nemcsak arról van szó, hogy a szerelmes lányt - Beatrixet, aki komoly fejlődésen megy keresztül a dráma során - játszó Trokán Nóra stúdióméretre kalibrálta a színészetét, ezért egyrészt alig hallható, másrészt legerősebb gesztusai, a mimika, az apró jelzések alig is láthatók; hanem arról is, hogy a két szál (a kastély és a bolondokháza) között csak a Melchort játszó Szikszai Rémusz mozog otthonosan, a többiek mintha csak vendégként tévedtek volna ide. Pedig Rusznyák rendezésének éppen az az alapgondolata, hogy mind itt, az elmegyógyintézetben vannak otthon; ott, ahová önként érkezett ápoltnak például Antonio (Kiss Zoltán ügyes álbolond a bolondok közt), hogy szerelme, az intézetigazgató fiatal felesége, Isabella közelében lehessen. Aki - és ez szépen kitűnik az Isabellát játszó Decsi Edit e. h. alakításában - szinte bolonddá lényegül szerelmi szenvedélyében.

Szürrealizmus lehetne ez itt - de hát a cselekmény kibogozásával vagyunk elfoglalva, a megannyi széttartó alakítás közt próbálunk kapcsokat találni. A második rész egységesebb és erősebb - tán azért is, mert a Szikszai Rémusz által remekül játszott, bonyolult lelkivilágú intrikus árnyalt tragédiája kerül a középpontjába, és mert a szálak dramaturgiailag is összefutnak. Ekkor megteremtődik a szövevények, cselszövések, hullák, árulások, bosszúk köré ez a bizonyos puha, mégis markáns elrajzoltság, melyben a közönség érzékenyebb tagjai akár a szerelmi hevület örök szürreális karakterére ismerhetnek. Hiszen a levágott testrészek, az elrohadt arcbőr, a gyújtogatás, a szinte nyílt színi megerőszakolás és hasonló brutális szcénák mögött és fölött egy szinte éteri szkepszis és rezignáció ölt testet - erősen a koncepcióban, és sajnálatosan gyengén a színészi alakításokban.

A kecskeméti társulat átalakulóban van. Talán félúton - mindenesetre mögötte kullog a tartalmi-művészi tempónak. Ha belegondolunk, ez még mindig a jobbik - és biztató esélyekkel kecsegtető - eset, mint az ellenkezője.

Kecskeméti Katona József Színház, december 9.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.