Csengery Kristóf

Ugyanazt látjuk, ha magunk nézünk tükörbe, mint ha valaki más tartja elénk a tükröt? Azt gondolnánk, igen.

Nagy utat tett meg az elmúlt harminc-negyven évben a historikus régizene-játék világszerte és Magyarországon.

Vannak előadóművészek, akik állócsillagként élik életüket: készen lépnek elénk, és lényegében mindvégig olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A hetvenes-nyolcvanas években progresszív zenészkörökben illett megbotránkozva beszélni Pendereckiről, a Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére és a Lukács-passió egykori szerzőjéről, aki későbbi műveiben „elárulta” a kortárs zenét azzal, hogy „eladta magát” az akkoriban újdonságszámba menő retró irányzatnak, amelyet azóta sokféle módon neveztek, többek közt neoromantikának és eklektikának is.

„Ez az egyik legkedvesebb helyem a világon” – mondta a közönségnek zeneakadémiai szonátaestje végén, a második ráadás előtt a negyvenkilenc éves, amerikai hegedűvirtuóz.

Az igen fiatalon világhírűvé vált orosz koloratúrszoprán, a szahalini születésű Julia Lezsnyeva (1989) először a 2013-as Budapesti Tavaszi Fesztiválon lépett magyar közönség elé, a Müpa pódiumán, Händel Il trionfo del Tempo e del Disinganno (Az Idő és a Kijózanodás diadala) című oratóriumának előadásán, neves vokális partnerekkel, az Il Giardino Armonico kíséretével, Giovanni Antonini vezényletével.

A nyolcvanas években rendszeresen koncertezett Budapesten a világszerte elismert német karmester, Helmuth Rilling mind saját alapítású együttese, a Gächinger Kantorei élén, mind pedig különböző magyar kórusok és zenekarok (Rádióénekkar, Magyar Állami Énekkar, Rádiózenekar, Liszt Ferenc Kamarazenekar) vendégeként.

A svéd mezzoszoprán nem kényeztet el minket sűrű látogatásaival – pedig milyen jó egy levegőt szívni ezzel a nagyszerű énekesnővel!

A tömegtársadalmakban a nagy, közös problémákra egy sikeres film, musical, regény olykor hamarabb hívja fel a figyelmet, mint száz rádió- vagy tévéműsor, ezer szakszerű ismeretterjesztő előadás.

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / csak titkon érző lelke ohajtva sejt” – Berzsenyi ír így a Fohászkodásban. Valóban: a hit „ohajtva sejt” – nem tudhatja, de vágyja, reméli egy Gondviselő Szellem létét.

Bach. Keresztnév nélkül kimondva a családnév csakis Johann Sebastianra (1685–1750) vonatkozhat. Aki azonban konyít valamit a zenéhez, tudja, hogy a Bach családban a barokk stílus nagy betetőzőjén kívül is bőven akadtak muzsikusok, a Máté-passió szerzője előtt is, után is.