A Bartók Emlékház, mely hangversenyteremként Szirányi János igazgatói működésének tizenkét éve (2002–2014) alatt vált fogalommá, a jelek szerint a stafétát átvevő Király Csaba vezetésével is megőrzi presztízsét. Nemcsak kortárs komponisták örülnek, ha itt lehet szerzői estjük, de olyan világhírű magyar muzsikusok is visszatérnek ide, mint Várjon Dénes vagy Fenyő László. Február elején az emlékház korunk legfontosabb Bartók-előadója, Kocsis Zoltán zongora-mesterkurzusára invitált. A hónap utolsó napján, egy szép szombat este pedig a termet zsúfolásig megtöltő közönség úgy érezhette, két órára a Csalán úti épület lett a világ legfényesebb kamarazenei központja. Akik eljöttek, életre szóló emlékként vitték magukkal Baráti Kristóf, Várdai István és Würtz Klára Beethoven-estjének élményét.
Három műtípus, három kivételes darab rendkívüli előadásban: F-dúr („Tavaszi”) hegedű-zongora szonáta, op. 24; F-dúr gordonka-zongora szonáta, op. 5, No. 1; B-dúr („Erzherzog”) trió, op. 97 – a zeneszerző három arca. Akit a hírnév és a siker vonz, arra gondolhatott, hogy ezen az estén (a Bachtrack internetes oldal éves listája szerint) a világ legkeresettebb hegedűse és második legkeresettebb csellistája vendégeskedett az emlékház termében, előbbi a 2010-es moszkvai Paganini-verseny, utóbbi a tavalyi müncheni ARD-verseny nagydíjasa. De nem a statisztikák és díjak számítanak, hanem amit hallunk. Az pedig ezen az estén minden várakozást felülmúlt. Olyan ihletett, magasrendű kamarazenélés volt ez, amelyet a világ bármely pontján mindenki ámulva hallgat, olyan hangszeres kivitelezéssel párosulva, amelyre csak a hegedű és a cselló legnagyobb tigrisei képesek. De Würtz Klárát se tekintsük csupán „kísérőnek”. A Hollandiában élő magyar zongoraművésznő, akivel Baráti már több hanglemezt készített a Brilliant Classics cégnél (Beethoven és Brahms összes hegedű-zongora szonátája), kezdeményező, szuverén partner, aki gazdag hangon, érzékeny billentéssel, s ha kell, sistergő virtuozitással játszik.
Különleges élmény egy ilyen meghitt atmoszférájú teremben kamarazenét hallgatni. A közönség a szó szoros értelmében karnyújtásnyira ül a muzsikusoktól, hallja a lélegzetüket. Ilyenkor a hangindításoknak és -befejezéseknek, egyáltalán: a hang „anatómiájának” megnövekszik a szerepe, sőt minden, ami a hangzás terén zajlik (mert persze egy zenei előadás nemcsak hangzásból, de tempókból, karakterekből, hangsúlyokból, Füst Milánnal szólva látomásból és indulatból is áll), fokozottan előtérbe kerül. Hogy is ne kerülne, hiszen még azt is halljuk, ahogy a hang megszólaltatása előtt a vonó finoman ráfekszik a húrra. Az intim közelség akadályozhatná is a feltárulkozást, szemérmesebbé is tehetné a művészt a kelleténél – most azonban nem így történt: a három muzsikus keze alatt felizzott a zene.
Baráti vonója alatt a Tavaszi szonátában megragadott könnyedség és elegancia, az apró ritmusértékek lágy és gördülékeny pergése; az éneklő nyitótétel, a karcsú tónus, a pontozott ritmusok kihegyezettsége. A bölcs-filozofikus Adagio után felüdített a feszes scherzo és a virtuóz finálé élénk hangzása, kontrasztgazdag karakterizálása. Baráti játékában azonban ezúttal az intellektuális fegyelmet, az Egész megvilágítását éreztem legfontosabbnak. Vele ellentétben Várdai az op. 5, No. 1-es F-dúr szonátában maga volt a spontaneitás és robbanékonyság – miközben persze a kontrollt ő sem adta fel egy pillanatra sem. A nyitótétel lassú bevezetésében feszültséget teremtve a gyors főrészben grandiózusan csellózott – s itt ugyanúgy, mint a rondófináléban, játékának döntő tényezője volt az elementáris hangzásigény. És az Erzherzog-trió? Eufónia és eufória, a melódiák valószínűtlen, már-már schuberti bőségét adekvát módon felszínre segítő, mámoros dalolás a saroktételekben, a zene gáttalan érzelmi és érzéki áradása, az Andantéban a kései Beethoven variációs formáinak átszellemült imahangja. Hallgattuk volna még sokáig.
Bartók Emlékház, február 28.
