Az a zenélési mód, amely a korabeli hangszeres és vokális apparátus használatából és a kottaolvasás több száz évvel ezelőtti módozatainak kutatásából indult ki, csakhamar sajátos kortárs interpretációs irányzatként definiálta magát (joggal), és immár legalább két évtizede betagozódott a koncert- és hanglemezipar establishmentjébe. Ma már nincs lázongás ellene a másképp (értsd: konvencionálisan) gondolkodó muzsikusok táborában, fanyalgás sincs, sőt napjainkban a legkonzervatívabb átlag-zenehallgató is örömmel hallgatja a historikus előadókat, akiknek immár legalább a harmadik generációja adja a műfaj jelenlegi „nagy öregjeit”. Gustav Leonhardt, Frans Brüggen, Nikolaus Harnoncourt halott, és már a Harnoncourtnál több mint két évtizeddel később együttest alapító Jordi Savall is hetvenöt éves. A világhírű spanyol gambást és karmestert jól ismeri a magyar közönség – koncertekről, lemezekről egyaránt, de eddig elsősorban három együttese, az Hespèrion XXI, a La Capella Reial de Catalunya és a Concert des Nations élén hallottuk őt. Most egy dán zenekar, az idén huszonöt éves Concerto Copenhagen karmestereként lépett fel a Zeneakadémián. Pár éve ismerkedtek meg, s a mostani turnét a kölcsönös megbecsülés hozta létre.
Savall kifinomult ízlésű, felfedező szellemű muzsikus, akinek műsorai mindig számos különlegességet és újdonságot ígérnek. Így volt ez a mostani tematikus esten is: az 1674 és 1764 közé eső kilencven év öt zeneszerzőjének műveiből válogatott program csupa természetzenét állított elénk; olyan, rendkívüli láttató erejű, festői műveket, amelyeknek célja ábrázolni a természet jelenségeit: árvizet, szélvihart, földrengést, sőt magukat az elemeket, a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. Ráadásul az öt műből kettő szerzője – a Shakespeare Viharjához zenét komponáló Matthew Locke, valamint Az elemek című szvitjével elénk lépő Jean-Féry Rebel – mifelénk szinte egyáltalán nem ismert. De a maradék három darab közül kettő szintén kuriózum: Telemann Vízizene („Hamburgi apály és dagály”) című szvitjét szinte soha nem halljuk, s a koncerten felcsendült Rameau-tételek is újdonságot jelentettek ebben a kombinációban, hiszen a szerző különböző zenés színpadi műveinek természetzenéiből maga Jordi Savall állította össze ezt a fiktív – de nagyon jól működő – szvitet. Végeredményben csupán egyetlen darab, Vivaldi Tengeri vihar című hegedűversenye képviselte a „szokványos” barokk repertoárt.
A természeti jelenségeket és az elemeket ábrázoló barokk zenék közös jellemzője, hogy szerzőjük, legyen bár angol, olasz, német vagy francia, keresi a meghökkentőt, a különlegeset, s ezt izgalmasan újszerű dallamfordulatokban, harmóniamenetekben, hangsúlyokban, meglepő disszonanciakezelésben találja meg. Csak kapkodtuk a fejünket, az öt mű annyi váratlan fordulattal szolgált. Nagyon láttatóak is ezek a darabok, és persze tele vannak temperamentummal, lendülettel, expresszivitással. Mintha hangokból festett, mozgalmas barokk festményeket látnánk – mondta is a koncertet követő pódiumbeszélgetésben Savall, hogy szerinte ezt a mozgalmasságot és sokszínűséget a kor zeneszerzői a piktúrától tanulták.
És az előadások? Pazar együttes a Concerto Copenhagen, könnyed és természetes, örömöt sugárzó és virtuóz játékstílussal, remek szólistákkal. Közülük a koncertmester a Vivaldi-versenyműben önállóan is remekelt, de hallottunk pompás furulyásokat, remek fuvolást, zamatos hangú fagottost, ízesen reccsenő hangú natúrkürtösöket és natúrharsonásokat, és hozzájuk hasonló színvonalon-kedvvel muzsikáló csembalistát és lantost (aki barokk gitáron is játszott). A koncert spiritus rectora, Savall pedig, mint már sokszor tapasztaltuk: mindentudó, bölcs és elegáns, zenéléséből felváltva árad a líra és az életöröm.
Zeneakadémia, november 25.
