Koncert

Festmények hangokból

Jordi Savall és a Concerto Copenhagen: „Earth, Wind & Fire” 1674–1764

  • Csengery Kristóf
  • 2017. január 15.

Zene

Nagy utat tett meg az elmúlt harminc-negyven évben a historikus régizene-játék világszerte és Magyarországon.

Az a zenélési mód, amely a korabeli hangszeres és vokális apparátus használatából és a kottaolvasás több száz évvel ezelőtti módozatainak kutatásából indult ki, csakhamar sajátos kortárs interpretációs irányzatként definiálta magát (joggal), és immár legalább két évtizede betagozódott a koncert- és hanglemezipar establishmentjébe. Ma már nincs lázongás ellene a másképp (értsd: konvencionálisan) gondolkodó muzsikusok táborában, fanyalgás sincs, sőt napjainkban a legkonzervatívabb átlag-zenehallgató is örömmel hallgatja a historikus előadókat, akiknek immár legalább a harmadik generációja adja a műfaj jelenlegi „nagy öregjeit”. Gustav Leonhardt, Frans Brüggen, Nikolaus Harnoncourt halott, és már a Harnon­courtnál több mint két évtizeddel később együttest alapító Jordi Savall is hetvenöt éves. A világhírű spanyol gambást és karmestert jól ismeri a magyar közönség – koncertekről, lemezekről egyaránt, de eddig elsősorban három együttese, az Hespèrion XXI, a La Capella Reial de Catalunya és a Concert des Nations élén hallottuk őt. Most egy dán zenekar, az idén huszonöt éves Concerto Copenhagen karmestereként lépett fel a Zeneakadémián. Pár éve ismerkedtek meg, s a mostani turnét a kölcsönös megbecsülés hozta létre.

Savall kifinomult ízlésű, felfedező szellemű muzsikus, akinek műsorai mindig számos különlegességet és újdonságot ígérnek. Így volt ez a mostani tematikus esten is: az 1674 és 1764 közé eső kilencven év öt zeneszerzőjének műveiből válogatott program csupa természetzenét állított elénk; olyan, rendkívüli láttató erejű, festői műveket, amelyeknek célja ábrázolni a természet jelenségeit: árvizet, szélvihart, földrengést, sőt magukat az elemeket, a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. Ráadásul az öt műből kettő szerzője – a Shakespeare Viharjához zenét komponáló Matthew Locke, valamint Az elemek című szvitjével elénk lépő Jean-Féry Rebel – mifelénk szinte egyáltalán nem ismert. De a maradék három darab közül kettő szintén kuriózum: Telemann Vízizene („Hamburgi apály és dagály”) című szvitjét szinte soha nem halljuk, s a koncerten felcsendült Rameau-tételek is újdonságot jelentettek ebben a kombinációban, hiszen a szerző különböző zenés színpadi műveinek természetzenéiből maga Jordi Savall állította össze ezt a fiktív – de nagyon jól működő – szvitet. Végeredményben csupán egyetlen darab, Vivaldi Tengeri vihar című hegedűversenye képviselte a „szokványos” barokk repertoárt.

A természeti jelenségeket és az elemeket ábrázoló barokk zenék közös jellemzője, hogy szerzőjük, legyen bár angol, olasz, német vagy francia, keresi a meghökkentőt, a különlegeset, s ezt izgalmasan újszerű dallamfordulatokban, harmóniamenetekben, hangsúlyokban, meglepő disszonanciakezelésben találja meg. Csak kapkodtuk a fejünket, az öt mű annyi váratlan fordulattal szolgált. Nagyon láttatóak is ezek a darabok, és persze tele vannak temperamentummal, lendülettel, expresszivitással. Mintha hangokból festett, mozgalmas barokk festményeket látnánk – mondta is a koncertet követő pódiumbeszélgetésben Savall, hogy szerinte ezt a mozgalmasságot és sokszínűséget a kor zeneszerzői a piktúrától tanulták.

És az előadások? Pazar együttes a Concerto Copenhagen, könnyed és természetes, örömöt sugárzó és virtuóz játékstílussal, remek szólistákkal. Közülük a koncertmester a Vivaldi-versenyműben önállóan is remekelt, de hallottunk pompás furulyásokat, remek fuvolást, zamatos hangú fagottost, ízesen reccsenő hangú natúrkürtösöket és natúrharsonásokat, és hozzájuk hasonló színvonalon-kedvvel muzsikáló csembalistát és lantost (aki barokk gitáron is játszott). A koncert spiritus rectora, Savall pedig, mint már sokszor tapasztaltuk: mindentudó, bölcs és elegáns, zenéléséből felváltva árad a líra és az életöröm.

Zeneakadémia, november 25.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.