A történet a Magyarországról protestáns hite miatt elmenekült Veit Bachhal kezdődik (1550–1619).
Ő volt Johann Sebastian ükapja – de még nem zenét írt: gabonát őrölt, kenyeret sütött. Fia, Johann sem muzsikált még, de az ő fiai, Bach nagyapja, Christoph és testvére, Heinrich már igen. Ettől kezdve pedig szinte mindenki, öt generáción át. Illetve a muzsikusgének az ötödik generációra kifáradtak: ebben a korosztályban már csak egy zenészt találunk, az 1845-ben elhunyt Wilhelm Friedrich Ernst Bachot, Johann Sebastian unokáját: vele fejeződik be minden idők legfényesebb muzsikusdinasztiájának története.
Vashegyi Györgynek régi szokása, hogy olyan koncertműsorokat vezényel, amelyek egyszerre gyönyörködtetnek és tanítanak. Most Két Bach címmel állított össze programot, amely Johann Sebastian műveit váltogatta Johann Christoph Bach (1642–1703) kompozícióival. Az utóbbi Johann Sebastian édesapjának első fokú unokatestvére volt, a családban sokra tartották, zenéjét „elmélyültnek” nevezték. A koncerthez fűzött rövid szóbeli ismertetőjében Vashegyi elmondta a közönségnek, hogy Johann Sebastian azt kérte: temetésén Johann Christoph zenéje szóljon. Ez azért jelent valamit… Hét vokális-hangszeres kompozíció hangzott el: öt Johann Christoph és kettő Johann Sebastian tollából.
A hallgató egyik fontos élménye volt, milyen kiemelkedő zenék a nagybácsi alkotásai, milyen gazdag invenció, komolyság, filozofikus hangvétel jellemzi ezeket a többségükben vallásos darabokat, melyeknek fő témája a könyörgés, a bűnbánat, a szenvedéssel teli élet megpróbáltatásainak ábrázolása. Ez még egészen más barokk, mint amit Johann Sebastiantól ismerünk. Ez a stílus középső szakasza: ahogy Johann Christoph kantátáiban a két virtuóz szólóhegedű körülcifrázza a biztonsággal zengő vokális cantus firmust, az erősen emlékeztet Schütz, sőt Monteverdi komponálásmódjára is. Bach – akitől ezen az estén egy igazi, nagy remekmű, az Actus tragicus (Gottes Zeit is die allerbeste Zeit, BWV 106) és egy másik, kevésbé ünnepelt kantáta, a Nach dir, Herr, verlanget mich (BWV 150) hangzott el – zenéjének érettségével és lekerekítettségével már kétségkívül egy másik fejezetet képvisel: a búcsúzó összefoglalás fázisát.
A közönség ezen az estén nehezen dönthette el, mit csodáljon inkább, a művek színvonalát vagy az előadásokét. A Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar Kamaraegyüttese és a szólisták: Pintér Ágnes, Szutrély Katalin, Molnár Anna, Gavodi Zoltán, Mészáros Péter és Blazsó Domonkos a historikus régizenei előadói gyakorlat csúcsminőségét hozták el a Vigadó dísztermébe. Azt az élvonalat képviselték, amelyet világszerte ugyanaz jellemez: az átélt, kontrasztgazdag, szuggesztív, személyes előadásmód és a könnyed, de sohasem öncélú technikai perfekció együttes, egymást feltételező jelenléte. A tudós karmester, Vashegyi György vezénylése folyamatosan fűtötte és lelkesítette a muzsikálást. A zárószám, a műsor egyetlen világi (de akár allegorikusan is értelmezhető) kompozíciója, egy Énekek éneke-szövegre írt menyegzői kantáta (Meine Freundin, du bist schön) volt az est talán legizgalmasabb darabja, s ebben a nagyszabású Mein Freund ist mein… szövegkezdetű Chaconne Szutrély Katalin szenvedélyes tolmácsolásában a hangverseny interpretációs csúcsteljesítménye.
Vigadó, október 10.
