2015-ben Hasse-operában (Siroe) láthattuk-hallhattuk viszont, továbbra is igen rangos szakmai környezetben: többek közt Max Emanuel Cenčić partnereként. Most újból visszatért: a Zeneakadémia pódiumán adott Telemann–Händel–Vivaldi–Corelli-estet, a La Voce Strumentale és az együttest vezető hegedűvirtuóz, Dmitrij Sinkovsky társaságában, Händel Itáliában címmel.
Vagy talán nem is korrekt így a megfogalmazás? Lehet, hogy valójában a La Voce Strumentale koncertje volt ez, és Lezsnyeva csak vendégeskedett? Nem árt, ha egy pillanatra megállunk ennél a kérdésnél, hiszen az effajta koncertek egyedüli hőse az íratlan törvények szerint az énekes, a hangszeres produkciók a vokális sztár „pihenőszámai”, ezúttal azonban különleges helyzet alakult ki: Lezsnyeva kivételes művészetének csodája ámulatra késztette a közönséget, ám az is percek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy amit Sinkovsky bravúros hegedűjátéka és a barokk együttes nyújt, teljesen egyenrangú a máris mindenfelé „Bartoli utódaként” emlegetett énekesnő kvalitásaival. Sőt a koncerten az első süvöltő brávózás nem is Lezsnyeva énekét követően, hanem a második rész elején, Vivaldi d-moll hegedűversenye után hangzott fel – és Sinkovskynak szólt.
De hát nem versenyzett itt senki senkivel, nem volt érdekes, hogy kié a primátus, inkább annak lehettünk tanúi, hogy páratlan képességű és tudású művészek teljes harmóniában szövetkeznek a szépség, a közlékenység, a találékonyság szolgálatában. Két hegedűverseny (Telemann, Vivaldi), egy mandolinverseny (Vivaldi), egy concerto grosso (Corelli) hangzott el, valamint áriák (Händel Rodrigo című operája és a már említett oratóriuma részletei, valamint egy ária Vivaldi Herkules Thermodonnál című operájából), és hogy a Lezsnyeva számára hasonlóképpen kedves egyházi zene se maradjon ki, az első rész végén Händel Salve Regináját is hallhattuk. Az énekesnő vokális adottságai is különlegesek, ám szopránjának színénél, erejénél és mozgékonyságánál is fontosabb, amit e hanggal véghezvisz: a rendkívüli technikai tudás, a virtuozitás (akárcsak Bartolinál vagy a pár éve éppen Sinkovsky társaságában itt járt Joyce DiDonatónál) nála is átlényegül érzelemmé és indulattá; a koloratúrák megtelnek tűzzel és szenvedéllyel. Lezsnyeva mindig színpaddá varázsolja a pódiumot: előadásában az egyházi zene és az oratórium is dráma, éneklés közben teljességgel átadja magát a Műnek – azonosul, átlényegül és átszellemül. Ezért aztán a Salve Regina hangjaival szinte a magasba emelkedett. Egyedülálló vokális és technikai képességek, előadói kvalitások, tisztaság és művészi alázat – Lezsnyeva hasonlíthatatlan. Valóban az, mert Bartoli produkcióiban mindig ott a dívai öntudat, az énekesekre oly gyakran jellemző önünneplés mozzanata is: ez az interpretációs autoerotizmus Lezsnyevától teljesen idegen. Ártatlan megrendüléssel tekint az örök tartalmakra.
Sinkovsky szuggesztív, spontán, fölényesen mindentudó és felszabadultan közlékeny hegedűs, „mellékesen” pedig – a teremben ez sokakat meglepetésként ért – hajlékony orgánumú és elhivatott kontratenor is, aki a Vivaldi-áriában elegánsan ekhózott Lezsnyevának, a ráadások sorában pedig egy megrendítően hús-vér szerelmi duettet is elénekeltek, tombolásig fokozva a sikert. Az orosz és nyugati muzsikusokból öt éve verbuvált zenekar máris Európa egyik legjobbja, tömör és áttetsző hangzással, robusztus basszussal, gazdag kifejezőerővel. A Zeneakadémia falai olyasmit hallottak, amit csak nagyon ritkán. Állva ünnepeltünk.
Zeneakadémia, április 9.
