Koncert

A megfelelő kezek

A fekete-fehér színei – Balog József zongoraestje a Zeneakadémián

  • Csengery Kristóf
  • 2016.11.20 14:10

Zene

Vannak előadóművészek, akik állócsillagként élik életüket: készen lépnek elénk, és lényegében mindvégig olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

Mások azonban újra és újra meglepik közönségüket azzal, hogy egy-egy fordulópontként értékelhető pillanatban kibővítik lehetőségeik körét, megmutatva, hogy tudásuk szerteágazóbb, művészi jelentőségük nagyobb annál, amit korábban feltételeztünk. Számomra ilyen muzsikus a harminchét éves zongoraművész, Balog József, akinek pályafutását – hanglemezeit éppúgy, mint hangversenyeit – régóta érdeklődve figyelem, s aki nemrég már megörvendeztette a közönséget egy látványos dimenzióváltás élményével, amikor lemezre rögzítette Liszt Ferenc valamennyi Transzcendens etűdjét, tizenkettőt a zongorairodalom legnehezebb darabjai közül. Most azonban egy szólóest tapasztalata ismét arra készteti a kritikust, hogy némi álmélkodással azt mondja: az a formátum, amelyet itt és most megismertünk, túlmutat minden korábbi élményen, amellyel a művész az eddig eltelt évek során megajándékozott bennünket.

A fekete-fehér színei című sorozatban Balog – Beethoven, Schumann, Debussy és Gershwin műveit híva segítségül – megmutatta, hogy a zongorajáték területén a karakterábrázolás és a színárnyalatok kikeverésének lehetőségei határtalanok. Persze ez is cél a némiképp ironizáló címmel, mely Debussy En blanc et noir sorozatára utal: nagyszerű teljesítményekkel illusztrálni, hogy a tizenkét fekete-fehér billentyű halott hangjai, ha megfelelő kezek keltik őket életre, magát a Végtelent tárják ki előttünk, annak minden elképzelhető és elképzelhetetlen gazdagságával. Ezúttal adva voltak a megfelelő kezek. Beethoven C-dúr szonátájának (op. 2/3) előadásában mesterinek éreztem, ahogy Balog érzékeltette az ellentmondást a korai mű klasszikus formakultúrájának fegyelme és a minden pillanatban kitörni kész, lázadó beethoveni személyiség ereje között: utóbbi hol játékos humorban, hol nyers indulatban mutatkozott meg. A technikai kidolgozás azonban minden volt, csak nem nyers – mindjárt az első pillanatokban szembesülhettünk a hangszeres játéknak azzal az engedményt nem ismerő maximalizmusával, amely ezt követően is mindvégig jellemezte a hangversenyt.

Schumann Kinderszenen (Gyermekjelenetek) című, tizenhárom tételes sorozatát (op. 15) Balog nem holmi „apró darabok” füzéreként, hanem a legnagyobb zeneként tolmácsolta, elismerésre méltó érzékenységgel a kristályos-plasztikus billentés lehetséges árnyalatai, a tempók, hangsúlyok és karakterek iránt, emellett pedig folyvást szabadon lélegeztetve a zenét, úgy azonban, hogy a ritmus szabadsága ne vegye el a kis formáktól az összefogottság és lekerekítettség érzetét. Sokszor érezzük üresen zsurnalisztikusnak, ha valaki a zenei előadó-művészet területén „költészetről” beszél: ezúttal ez a meghatározás jogosan alkalmazható, és tele van igazi, szinte már kézzelfogható tartalommal. A szabadság, a költői értelmezés és a mindenre kiterjedően érzékeny kottaolvasás vezetett át a szüneten átívelve Debussy századfordulós Images (Képek) sorozatának első füzetéhez: a három tételt Balog József rugalmasan és képlékenyen, egymásba áttűnő pasztellárnyalatokkal játszotta, felmutatva a Fények a vízen liszti ihletésű szinesztéziájának érzéki természetábrázolását, a Hódolat Rameau-nak nemesen múltba révedő melankóliáját és a Mouvement (Mozgás) kreatívan újraértelmezett perpetuum mobile zsánerének nyughatatlan ritmikai sürgését-pergését. Nemesség és tartás volt alapélményünk ebben a ciklusban, mint ahogyan az volt – meglepő módon – a műsort záró hét Gershwin-etűdben, Earl Wilde rendkívüli nehézségű feldolgozásaiban is: e parafrázisok boszorkányosan virtuóz megszólaltatásakor Balog semmilyen hatás­elemre nem játszott rá, mindvégig érzékelhető, finom távolságtartással adva a produkciónak szellemi eleganciát.

Zeneakadémia, szeptember 28.

Neked ajánljuk