A stuttgarti illetőségű Rillinget mindenekelőtt oratórium-karmesterként tartja számon a szakma, s e műfajon belül is elsősorban a barokk és klasszikus repertoár számít fő területének, szorosabban véve pedig a Bach-specialista címkéjét viseli a művész sok esztendeje – teljes joggal. Rendszeres budapesti vendégeskedései (az is előfordult, hogy többnapos mesterkurzust tartott) később megritkultak, majd hosszabb periódus következett, amelynek során egyáltalán nem hallottuk őt, a legutóbbi években azonban, immár idős fejjel, ismét vissza-visszatér. Legutóbb a Zeneakadémián vezényelte Bach Máté-passióját (BWV 244) Vashegyi György két együttese, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenyén.
Rilling lassan ér a pódium közepére, mozgása óvatos, teste mintha a korral összezsugorodott volna, a meghajlás után felül a magasított karmesteri székre, és beint, hogy elkezdődjék a terjedelmes mű, melynek előadása egy szünettel fél nyolctól tizenegyig tart. Takarékos mozdulatokkal, partitúra nélkül vezényli a hosszú és igen bonyolult passiót, s ez sokat elárul szellemi készenlétéről. És valóban: a koncentráció állapotát, az előadás intenzitását és hőfokát mindvégig sikerül fenntartani, a kivitelezés igen magas színvonalú. De bátran megkockáztathatjuk: nem ettől megindító a produkció. Vezényelhet valaki bármilyen perfekt kidolgozású, technikailag makulátlan Máté-passiót: ha a muzsikálás szellemi-érzelmi hangoltsága nem talál rá a zene hullámhosszára, a tökéletesség hatástalan marad. Rilling és a két kiváló Vashegyi-együttes közös teljesítményének legfőbb értéke a felemelő bensőségesség, az azonosulás Krisztus szenvedéstörténetével, a megváltás eszmekörével – a spiritualitás.
A nyereség egy veszteség magja köré tapad. Rilling korábban sokkal erőteljesebb személyiség volt, barokk- és klasszikaértelmezését meghatározta a lendület, a zene dinamikus, sőt motorikus értelmezése. Nyolcvanhárom évesen nem ilyen: az erő helyett a békét keresi, és meg is találja, még a drámai pillanatokban is, befelé figyelve. Kontemplatív zenélés ez, bölcs elmélkedés, amely a legmélyebb tartalmakat hozza felszínre a Máté-passióból. Rilling soha nem volt úgynevezett historikus muzsikus, de a két eredendően régizenei iskolázottságú együttessel tökéletesen szót ért, s együttműködésük eredményeként vérbeli historikus előadás jön létre. Nem csoda, hiszen a Máté-passiót a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar nem Rillingtől tanulta, hanem Vashegyi Györgytől, a magyar zeneélet egyik legtudatosabb kultúraépítőjétől, aki teljes művészi alázattal ebben a produkcióban is részt vett: orgonistaként.
A turbákban és a korálokban mindig ihletett és szuggesztív, áttetsző hangzású, ugyanakkor zengő tónusú kórushoz, valamint a kiválóan felkészült, virtuóz szólistákat is felvonultató zenekarhoz igényesen összeállított énekesgárda csatlakozott. Martin Lattke, a
lipcsei Thomanerchor egykori fiúszopránja, aki Peter Schreier mesterkurzusain is megfordult, elhivatott evangélista, karcsú és mozgékony tenorral, személyes átéléssel és szuggesztivitással, a szólam hajlékony és hangsúlygazdag megformálásával. A francia bariton, Thomas Dolié Jézus alakjában meri megmutatni a félelmet és a vívódást, operaénekesi tapasztalatait úgy kamatoztatva, hogy az eredmény nem válik műfajidegenné. A szoprán Kovács Ágnes, a tenor Megyesi Zoltán és a basszus Blazsó Domonkos nagy kultúrával és magas színvonalon képviseli a historikus éneklés iskoláját. Más esztétikai-stiláris háttérrel érkezett a produkcióba az opera- és dalénekes Meláth Andrea, de igényes előadásmódjával sikerült belesimulnia az egységes összhatásba.
Zeneakadémia, március 17.
