A nemzetközi hírű spanyol karmester budapesti vendégszereplése után elgondolkozva mégis hajlamosak volnánk úgy érezni: a két helyzet nem egészen azonos, ennek nyomán pedig a tükörben megjelenő portré vonásai is különbözhetnek. A hetvenhét esztendős Jesús López-Cobos Spanyolország szülötte, nem csoda hát, ha „mesterségem címere” gesztussal csupa spanyolos hangvételű művet vezényelt az őt meghívó MÁV Szimfonikus Zenekar élén. Igen ám, de a négy kompozíció közül csak kettőt írt ténylegesen is spanyol szerző (De Falla, a 20. század legnagyobb spanyol komponistája), egy-egy másikat orosz romantikus (Rimszkij-Korszakov), illetve századfordulós francia (Ravel) alkotott. A koncert fő tanulsága az volt, hogy a „spanyolosság”, az „ibér karakter” a zenében mást jelent azoknak, akik nem spanyolok, és mást azoknak, akik igen. Az előbbiek számára ebben a helyzetben több az egzotikum, nagyobb a távolság és különlegesség varázsa és meghatározóbb az ínyenc érzékiség, míg az utóbbiak hajlamosak önnön spanyolságukat nyersebben és természetesebben, kevesebb „idegenforgalmi” attitűddel és több földközeli folklórelemmel megélni és ábrázolni.
López-Cobos világfi, az volt már tanulóéveiben is, hiszen nemcsak a madridi egyetemen képezte magát (ott bölcsésztanulmányokat folytatott), hanem a kor két nagy karmester-pedagógusánál, az olasz Franco Ferraránál és az osztrák-magyar Hans Swarowskynál is. Pályája egyik legfényesebb korszaka volt, amikor a nyolcvanas években Európa egyik fontos operaházát, a berlini Deutsche Opert vezette, a budapesti koncertet megelőzően pedig éppen a Chicagói Szimfonikusok élén adott nagy sikerű koncerteket. Ereje és szuggesztivitása teljében lévő, érett és bölcs muzsikus. Utóbbi tulajdonságai elsősorban abban nyilvánulnak meg, hogy tudja, milyen sok tud lenni – sőt, alighanem a legtöbb – a kevés. Nem értelmezve és nem is ábrázolva vezényel, hanem minimalizált gesztusrendszerrel, visszafogottan. Viszont nagyon igényes, s ennek nyomán keze alatt a Csaba Péter kiváló munkájának köszönhetően hosszú ideje igen jó állapotban lévő zenekar a szokottnál is kedvezőbb formában játszott, egységes és tónusos vonóshangzással, igényesen megformált fúvósszólókkal. Utóbbiakból Ravel és Rimszkij-Korszakov cizellált hangszerelésű partitúráiban bőven akad.
Utóbbi Spanyol capricciójából remekül sikerült felszínre hozni a műben rejlő reprezentatív karaktert, temperamentumot és életörömöt, a partitúra pazar hangszerelésének számtalan színét és árnyalatát. Életteli tempóvételek követték egymást, újra és újra rácsodálkozhattunk a kiváló fúvósszólókra: az oboa, a trombita, a kürt megmozdulásaira, no és persze a mű egyik fontos szereplőjére, a koncertmesterre, akinek szintén mutatós és egyéni szólókat komponált a szerző (Trejer István ült az első pultnál). Ravel azonos című műve nagyon más: itt a zenében megjelenő páratartalom és atmoszféra a döntő: a feszültség, a lefojtott hangulat, a spanyolos életérzés dekadens vetülete – és mindenekfelett az erotika. Erotikát persze De Fallánál is találunk, nem is keveset, az Éjszakák spanyol kertekben című rendhagyó zongoraverseny tételeiben. A huszonkét éves Juan Pérez Floristán ráérzett a mű által megkövetelt erőteljes ritmika és éles rajzolatú dallamosság ideáljára, játékát az éles fény-árnyék hatásokkal dolgozó mű plaszticitását érvényre juttató pergő billentés, áttekinthető faktúra és temperamentummal átlelkesített virtuozitás jellemezte. S ha arra a kérdésre akarunk választ adni, mit tett hozzá mindehhez De Falla híres balettje, A háromszögletű kalap két szvitje López-Cobos és a zenekar előadásában, elsősorban a sorjázó tánckarakterek által közvetített életörömöt, a folklorisztikus hangulatú életképek gazdag és színes kidolgozását kell említenünk.
Müpa, február 23.
