Az ilyesmit persze nem kell okvetlenül elhinni, de valóban szerencsénk volt vele az utóbbi bő másfél évtized során. Járt Magyarországon többször, többféle minőségben: volt szimfonikus zenekari koncertek szólistavendége versenyművekben, adott szonátaestet Kocsis Zoltánnal, és olyan trióhangversenyen is közreműködött, amelyen a csellista Steven Isserlis és a zongoraművész Várjon Dénes volt a partnere. Ellátogatott Budapestre az Academy of St. Martin in the Fields élén – a legendás londoni kamarazenekarnak egy ideje ő a művészeti vezetője –, de még a Kaposfest Kamarazenei Fesztiválon is fellépett. Sokoldalúan ismerhettük meg tehát, s joggal vélhettük úgy, már mindent tudunk e férfiszépségnek beillő, megnyerő modorú, kamaszos külsejű sztárhegedűs zenei jellemvonásairól, most mégis olyan hangversenyt adott öt évvel fiatalabb zongorista partnere, Sam Haywood közreműködésével, amelyben minden korábbinál többet, jobbat, jelentősebbet nyújtott.
Három mű, három világ tárult elénk a tömör, de tartalmas műsorban: a barokk, a bécsi klasszika és a romantika vidéke. Igaz, Vitali híres Chaconne-ja a barokk műfaj ellenére csupa romantikus hevület – egy ideig tartotta is magát az a feltételezés, hogy utólagos hamisítvány –, úgyhogy e darab esetében aligha meglepő, ha a művész azzal a lendülettel, vehemenciával és hangzásigénnyel szólaltatja meg, amely egy 19. századi kompozíciónak dukál. Bell így is játszott, ám a nagy, dús hangot mégsem forszírozta, inkább karcsú, hajlékony tónust választott, a széles formaív azonban kifeszült tolmácsolásában és a mű előrehaladtával egy ökonomikus fokozás folyamata is impozánsan bontakozott ki vonója alatt. Finom distinkciónak érezhettük, hogy a művész, aki műsorának két másik számát kottából játszotta, ezt a darabot kívülről szólaltatta meg, jelezvén, hogy itt most nem kamarazenét, hanem kíséretes, virtuóz szólódarabot hallunk. Beethoven Kreutzer-szonátájának (A-dúr, op. 47) nyitótételében drámaiság, szenvedély, kontrasztgazdagság uralkodott, a variációs Adagiót a bensőséges hangvétel és a beszédszerűen szabad ritmusértelmezés uralta, míg a tarantellafináléban a mozgásenergia, a zene ellenállhatatlan szenvedélye vált Joshua Bell és a szuverén partnerként zongorázó Sam Haywood játékának meghatározó elemévé. És Gabriel Fauré 1877-ben bemutatott A-dúr szonátája (op. 13)? Itt a teljes mű négy tételét egységbe foglalta egyetlen tulajdonság: a zene nem szűnő sodrának, a dallamok egzaltált, romantikus áradásának érvényesítése. Joshua Bell sokpaszteles színárnyalattal, az indulatok ellenére is kifinomultan és érzékien közelített Fauré nyugtalan és sebezhető világához, betekintve a zene mélységeibe és érzékeltetve azokat a vonásokat is, amelyek ezt a művet César Franck kilenc évvel későbbi, azonos hangnemű szonátájával rokonítják.
Közismert az anekdota, amelyben a cigányprímást arról kérdezik, milyennek találja Yehudi Menuhin játékát. Szép, szép, de asztalnál meghalna, feleli a kávéházi muzsikus. A koncert végén a három ráadásban Joshua Bell egy, a korábbiakhoz képest újdonságként ható tájra nyitott ablakot. Brahms 1. magyar táncával, Fritz Kreisler Szerelmi öröm és Sarasate Cigánydalok című kompozíciójával a késő romantikus, virtuóz zsánerdarabok világába invitálta közönségét, elegáns, mutatós, attrakciószerű, de mindig a jó ízlés keretei között maradó előadásával megmutatva, hogy „asztalnál sem halna meg”: otthonos a bravúros hangszerjáték területén is, amelyet korunk muzsikusai közül már nem mindenki óhajt meghódítani. A három darab három legendás hegedűst idézett meg: Kreisler és Sarasate a maga korának meghatározó hangszerjátékosa volt, a Brahms-tánc mögött pedig felsejlett egy harmadik óriás, Joseph Joachim alakja. Mint nemrég Lezsnyevát, a közönség Bellt is állva ünnepelte.
Zeneakadémia, május 11.
