Legutóbb a 2008-as Tavaszi Fesztivál idején lépett fel Budapesten, akkor ugyanúgy a Les Musiciens du Louvre Marc Minkowski által alapított régizene-együttesével, akikkel ezúttal is érkezett, csak éppen most nem Minkowski, hanem a műsoron szereplő hegedűversenyekben hallott kiváló koncertmester, Thibault Noally vezette az együttest. (Sebaj, mondta a koncert utáni pódiumbeszélgetésben a közvetlen modorú Von Otter: igaz, hogy most nem jött velünk Minkowski, de így legalább nem olyan költséges a koncert…) Anne Sofie von Otter (1955) mesterségének címere a sokoldalúság és a felfedező kedvű, innovatív szellem. Ő nem olyan énekes, aki „szakosodik”. Énekel ő mindent Carmentől Kocsma Jennyig (Brecht–Weill: Koldusopera), Berlioztól Mahlerig, dzsessz-sztenderdektől ABBA-slágerig. Az egy héttel korábban szintén Budapesten járt nagyszerű baritonnal, Christian Gerhaherrel közösen a terezíni koncentrációs táborban meggyilkolt zeneszerzők dalaiból is fontos lemezt készített.
Most barokk szerzőktől válogatott, a középpontba két kortárs és jó barát, Georg
Friedrich Händel (1685–1759) és Georg Philipp Telemann (1681–1767) zenéjét állítva, megfűszerezve a műsort egy elbájolóan lágy és lírai (mindvégig pengetett vonósok által kísért) Vivaldi-áriával is az Il Giustino című, kevéssé ismert operából, bevezetőül pedig szintén ritkaságként szólaltatva meg Telemann Kanári-kantátáját, melyben a szólista a szeretett madár (macska okozta) halála fölött lamentál, félig ironikusan, félig komolyan. A műsor legnagyobb részét Händel-áriák alkották: ezekben vonultatta fel az emberi magatartások és zenei karakterek legszélesebb skáláját Dardano (Amadigi di Gaula) fájdalmas-tragikus hangütésétől Juno (Semele) elszánt dinamizmusáig, a Rinaldo címszereplőjének érzelmességétől Dejaneira (Hercules) koloratúráinak sajátos „szvingjéig”. Gazdag műsor sokféle műfajjal és megszólalásmóddal (a palettát tovább színesítették a zenekar zamatosan és lendülettel tolmácsolt Telemann-, Händel-, Vivaldi-concertói és concerto grossói), de a barokk mindenütt jelen lévő szelleme által egységben tartva.
Otter neve előtt a „von” szócska arra utal, hogy az énekesnő, aki fiatalon Londonban Rózsa Vera növendéke volt (a pódiumbeszélgetésben fel is idézte, milyen remek mester és milyen kemény ember volt, hányszor megríkatta az órákon – igaz, mindig adott zsebkendőt is…), régi nemesi család sarja: édesapja, Göran von Otter diplomataként a nácik ellen próbált küzdeni Németországban, dédapja, Fredrik von Otter pedig 1900 és 1902 között Svédország miniszterelnöke volt. Nála azonban a nemesség nem öröklött társadalmi rang, hanem az emberi lény mindenben érvényesülő, szép tulajdonsága. Von Otter bármit tesz a hangjával, nemes ízléssel teszi, nemes az egyszerűsége, nemes a természetessége, nemes a szerénysége és nemes a könnyedsége. Csodálatos nő – most, idősödve talán még inkább az, mint korábban. Intonációja és vokális technikája a koloratúrákban változatlanul kifogástalan, de a hang már kissé elszürkült, megfakult. Másnak, akinek nem volt egyéb a tarsolyában, csak a hangja, ebben a helyzetben nem maradna semmije. Ő, ahogy a koncert után nevetve mondta, soha nem akarja abbahagyni az éneklést. Nem is kell: ha egyszer végképp elvész a voce, még mindig ott marad a helyén az elbűvölő személyiség. Mert higgyék el: senki sem a hangjával, mindenki a lényével énekel!
Zeneakadémia, február 24.
