Koncert

Zsoltárszimfónia

Krzysztof Penderecki: Jeruzsálem hét kapuja

  • Csengery Kristóf
  • 2016. november 20.

Zene

A hetvenes-nyolcvanas években progresszív zenészkörökben illett megbotránkozva beszélni Pendereckiről, a Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére és a Lukács-passió egykori szerzőjéről, aki későbbi műveiben „elárulta” a kortárs zenét azzal, hogy „eladta magát” az akkoriban újdonságszámba menő retró irányzatnak, amelyet azóta sokféle módon neveztek, többek közt neoromantikának és eklektikának is.

Penderecki valóban végrehajtott egy jelentős stiláris fordulatot, mint rajta kívül az idő tájt és azt követően sokan: a tizenkét egyenrangú hang használatára épülő művek után visszaengedte zenéjének hangzásába és struktúrájába a tonalitást – persze olyan „elszínezett” változatban, amely világossá teszi, hogy nem a 19. században vagyunk, hanem a 20. végén vagy a 21. elején. Ma már tisztán látjuk, hogy ez a legtöbbeknél nem neo- korszak volt: nem másolás, hanem a posztmodern gondolkodás múltra irányuló reflexiója, feldolgozó tendencia, amely a jelent igyekszik interak­cióba hozni a múlttal.

Penderecki az utóbbi években többször járt nálunk műveit vezényelve. Legutóbb 2013 novemberében, nyolcvanévesen Nyolcadik szimfóniáját, A mulandóság dalait dirigálta a Concerto Budapest élén a Müpában. Az is vokális alkotás volt, a zenekart kiegészítő kórussal és szólistákkal, mahleri modell szerint felépülő, költői szövegeket feldolgozó szimfónia, akárcsak a mostani látogatásakor felhangzott Hetedik: a Jeruzsálem hét kapuja, amelyet a szerző 1996-ban komponált Jeruzsálem fennállásának háromezredik évfordulójára. Ezt a művet hallhattuk nemrég a Penderecki előtt tisztelgő CAFe Budapest hangversenyén. A szimfonikus zenekarra, öt énekes szólistára és népes kórusra komponált darab műfaji megjelölése lehetne oratórium is, hiszen a héttételes szerkezet nem szimfóniaszerű, már csak azért sem, mert a vokalitás minden tételben meghatározó. De nem a műfajmegjelölés a lényeges, hanem a mű. A darab hitvalló kompozíció, melynek szövegét a zeneszerző állította össze, főként zsoltárok részleteiből, valamint különféle prófétai könyvekből (Ézsaiás, Ezékiel, Jeremiás, Dániel), s e hitvallás lényegi vonása, hogy nem magántermészetű, hanem közösségi, ezért egy város az alapmetaforája; egy város, amely sok embert fogad be, s amely a műben nem önmagát jelenti, hanem a hitet, az Istennel való kapcsolatot.

Közösségi és felekezetek feletti mű, ezt jelzi, hogy míg a hétből hat tétel latin szövegre íródott, a hatodikban az egyedül e ponton megszólaló beszélő héberül recitálja Ezékiel monumentális feltámadásvízióját. A szimfónia zenei stílusa, megszólalásmódja mintha Mahler és Stravinsky „metszéspontjában” találná meg önmagát: a tételekben sok a mahleri emlék, de Stravinsky makacs ritmusai, repetíciói és hangsúlyai is kísértenek. Penderecki nagy invencióval komponál és mesterien építi fel a drámai folyamatokat, s ezért műve rendkívüli hatást gyakorol a közönségre – sokan állva ünnepelték a szerzőt, ami kortárs darabnál legalábbis ritka.

Mégis, amikor a koncert után otthon újra meghallgattam a szimfóniát, nem hatott rám úgy, mint a helyszínen. Azt hiszem, azért, mert ez nem hangfelvételre való darab, itt nagyon számít a jelenlét, többek közt a hatalmas előadó-apparátus térhatása is – a teljes szimfonikus együtteshez és a két énekkarhoz a teremben a hátunk mögött, a karzaton nagy létszámú rézfúvósegyüttes csatlakozott, nem beszélve a színpad két oldalán elhelyezett két hatalmas tubafonról – ezt a hosszú, textilütőkkel megszólaltatott, hangolt csövekből álló ütőhangszert, amely borzongató, nem e világi hangokat ad, Penderecki e mű kedvéért találta fel. A Rádiózenekarhoz, a Rádióénekkarhoz (karigazgató: Pad Zoltán) és a Nemzeti Énekkarhoz (karigazgató: Somos Csaba) lengyel szólisták (Iwona Hossa, Ewa Vesin, Ag­nieszka Rehlis, Adam Zdunikowski, Piotr Nowacki) csatlakoztak, a héber prózaszöveget Sławomir Holland mondta el.

CAFe Budapest, Müpa, október 12.

Figyelmébe ajánljuk