Penderecki valóban végrehajtott egy jelentős stiláris fordulatot, mint rajta kívül az idő tájt és azt követően sokan: a tizenkét egyenrangú hang használatára épülő művek után visszaengedte zenéjének hangzásába és struktúrájába a tonalitást – persze olyan „elszínezett” változatban, amely világossá teszi, hogy nem a 19. században vagyunk, hanem a 20. végén vagy a 21. elején. Ma már tisztán látjuk, hogy ez a legtöbbeknél nem neo- korszak volt: nem másolás, hanem a posztmodern gondolkodás múltra irányuló reflexiója, feldolgozó tendencia, amely a jelent igyekszik interakcióba hozni a múlttal.
Penderecki az utóbbi években többször járt nálunk műveit vezényelve. Legutóbb 2013 novemberében, nyolcvanévesen Nyolcadik szimfóniáját, A mulandóság dalait dirigálta a Concerto Budapest élén a Müpában. Az is vokális alkotás volt, a zenekart kiegészítő kórussal és szólistákkal, mahleri modell szerint felépülő, költői szövegeket feldolgozó szimfónia, akárcsak a mostani látogatásakor felhangzott Hetedik: a Jeruzsálem hét kapuja, amelyet a szerző 1996-ban komponált Jeruzsálem fennállásának háromezredik évfordulójára. Ezt a művet hallhattuk nemrég a Penderecki előtt tisztelgő CAFe Budapest hangversenyén. A szimfonikus zenekarra, öt énekes szólistára és népes kórusra komponált darab műfaji megjelölése lehetne oratórium is, hiszen a héttételes szerkezet nem szimfóniaszerű, már csak azért sem, mert a vokalitás minden tételben meghatározó. De nem a műfajmegjelölés a lényeges, hanem a mű. A darab hitvalló kompozíció, melynek szövegét a zeneszerző állította össze, főként zsoltárok részleteiből, valamint különféle prófétai könyvekből (Ézsaiás, Ezékiel, Jeremiás, Dániel), s e hitvallás lényegi vonása, hogy nem magántermészetű, hanem közösségi, ezért egy város az alapmetaforája; egy város, amely sok embert fogad be, s amely a műben nem önmagát jelenti, hanem a hitet, az Istennel való kapcsolatot.
Közösségi és felekezetek feletti mű, ezt jelzi, hogy míg a hétből hat tétel latin szövegre íródott, a hatodikban az egyedül e ponton megszólaló beszélő héberül recitálja Ezékiel monumentális feltámadásvízióját. A szimfónia zenei stílusa, megszólalásmódja mintha Mahler és Stravinsky „metszéspontjában” találná meg önmagát: a tételekben sok a mahleri emlék, de Stravinsky makacs ritmusai, repetíciói és hangsúlyai is kísértenek. Penderecki nagy invencióval komponál és mesterien építi fel a drámai folyamatokat, s ezért műve rendkívüli hatást gyakorol a közönségre – sokan állva ünnepelték a szerzőt, ami kortárs darabnál legalábbis ritka.
Mégis, amikor a koncert után otthon újra meghallgattam a szimfóniát, nem hatott rám úgy, mint a helyszínen. Azt hiszem, azért, mert ez nem hangfelvételre való darab, itt nagyon számít a jelenlét, többek közt a hatalmas előadó-apparátus térhatása is – a teljes szimfonikus együtteshez és a két énekkarhoz a teremben a hátunk mögött, a karzaton nagy létszámú rézfúvósegyüttes csatlakozott, nem beszélve a színpad két oldalán elhelyezett két hatalmas tubafonról – ezt a hosszú, textilütőkkel megszólaltatott, hangolt csövekből álló ütőhangszert, amely borzongató, nem e világi hangokat ad, Penderecki e mű kedvéért találta fel. A Rádiózenekarhoz, a Rádióénekkarhoz (karigazgató: Pad Zoltán) és a Nemzeti Énekkarhoz (karigazgató: Somos Csaba) lengyel szólisták (Iwona Hossa, Ewa Vesin, Agnieszka Rehlis, Adam Zdunikowski, Piotr Nowacki) csatlakoztak, a héber prózaszöveget Sławomir Holland mondta el.
CAFe Budapest, Müpa, október 12.