Csont András

A Ligeti György válogatott írásai című kötet 2010-es megjelentetése óta világos, hogy Kerékfy Márton nemzetközi szinten is az egyik legkiválóbb szaktekintélye nagy zeneszerzőnk életművének.

Márai Operaszöveg című 1935-ös tárcája szellemesen írja le, hogyan értelmezheti a látottakat egy tapasztalatlan és józan eszét megőrzött néző, ha ellátogat az egyik operaházba.

Melis László operája ott kezdődik, ahol két éve bemutatott Dyonisia című kisoratóriuma véget ért. Akkor Apolló jósnőjének éneke egy világ visszavonhatatlan pusztulásáról üzent a delphoi jósda összeomlásakor: "Mondd meg a császárnak: hogy a mesteri fal lezuhant már, / Phoibos háza enyészik, s elpusztult a babérfa, / Nincs csevegő forrása, dalos vizei elapadtak."

Ligeti György és Witold Lutosławski közös ünneplését voltaképpen csak a véletlen meg a kerek számok iránti rajongás kreálta: a magyar zseni 90, a lengyel mester 100 éve született.

Visszatekintve műve keletkezéstörténetére Ligeti elmondja, hogy eleinte, azaz 1965 táján a Stockholmból érkező felkérésre valamiféle "antioperát" akart írni; a Kylwiria címet viselő tervnek fő követelményei közé tartozott, hogy "ne legyen követhető cselekménye, és ne legyen fogalmi szövege, csak tisztán emocionális". Hát, valljuk be, ez a terv nem túlzottan vonzó egy operabarát számára.

Noha Ligeti György magyarnak született, nem könnyű kijelenteni róla, hogy magyar zeneszerző. (A most ünnepelt Liszt lehetne az idevágó hasonló eset, ám ez mégis sokkal egyszerűbb. Alighanem elfogadhatjuk Bartók tételét: "Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem-magyarnak egyaránt, kötelessége ezt a kijelentését tudomásul venni és abba belenyugodni.") Maga Ligeti is bizonytalan, ha erről esik szó; egy 1978-as előadásában ezt mondja: "

Amikor a 20. század legeredetibb pianistája, Glenn Gould azt nyilatkozta Chopinről, hogy azért nem játssza, mert művei "tipikus zongoramuzsikák", akarata ellenére is az egyik legmélyebb és legelismerőbb kijelentést tette a francia-lengyel zseniről.

A világon egyedülálló módon, kétszer négy egymást követő estén át (június 12. és 15., illetve 18. és 21. között) Fischer Ádám vezetésével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara nemzetközi sztárok közreműködésével adta elő Richard Wagner legmonumentálisabb zenedrámáját, A nibelung gyűrűjét. A második szériát láttuk.

A Nemzeti Filharmonikusok zenetörténeti és szellemtörténeti jelentőségű koncertet adtak a hét végén. Az első részben eljátszották a Bartók főművének tartott Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot, a másodikban bemutatták Szokolay Sándor Október végi tiszta lángok - oratorikus emlékezés Nagy Gáspár versciklusára elnevezésű álrekviemjét. Csont András

budapesti búcsúfellépéséről meg sem próbálok kritikát írni, hiszen mintegy végigkísértem pályáját, már amennyire ez a korkülönbség és a régi útlevélhiány miatt lehetséges volt Először a hetvenes években láttam: a Zeneakadémián Schubert három utolsó szonátáját játszotta, még a ráadásokra is emlékszem, annyira mélyen belém mart ez a koncert Aztán többször hallottam Pesten is, egyszer Münchenben Azon kevesek egyike volt, akik soha nem okoztak csalódást, akkor sem, amikor idős ujjai már belegabalyodtak a Kreisleriana bődületes nehézségeibe, és akkor sem, amikor Schubert B-dúr szonátája első tételében nem ismételte meg az expozíciót - ezt a döntését magyarul is megjelent könyvében (Tűnődés a zenéről) próbálta igazolni Igen, Brendel könyveket is írt, aztán angol nyelvű verseket, melyek nem akárhol (New York Review of Books) jelentek meg, és egyáltalán, Brendel amolyan klasszikus kulturális jelenség, nem szakmája favágó barbárja, gazdag személyiség, aki messze túllát a klaviatúrán Amikor tolmácsnak nevezte magát, nyilvánvalóvá tette, hogy az értékek közvetítésére esküdött fel, és mindig úgy gondolta, hogy az előadó semmiféle eszme érdekében nem erőszakolhatja meg a zeneszerzőt T S Eliot szerint egy mű megértése egyet jelent azzal, hogy helyes okokból élvezzük Brendel számtalan helyes okot szolgáltatott nekünk hosszú pályáján Ezt is megköszönöm neki Mozart c-moll zongoraversenyével búcsúzott, és úgy tűnt, a második tétel földöntúli szépségét a Budapesti Fesztiválzenekar fafúvósainak kíséretével nem lehet felülmúlni Mégis sikerült, a ráadásként adott Beethoven-bagatellel (op 33, No 4) Egyszer Münchenben találkoztam vele, egy múzeum lépcsőjén állt fent, alkalmas pillanat volt hát, hogy alulról mélyen fejet hajtsak neki Furcsán nézett, aztán tétován biccentett, persze fogalma sem volt róla, ki ez a torzonborz paprikajancsi Macht nichts, Herr Brendel, én tudom, ki előtt hajtottam fejet akkor és most is Zeneakadémia, szeptember 28 . .