Noha Ligeti György magyarnak született, nem könnyű kijelenteni róla, hogy magyar zeneszerző. (A most ünnepelt Liszt lehetne az idevágó hasonló eset, ám ez mégis sokkal egyszerűbb. Alighanem elfogadhatjuk Bartók tételét: "Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem-magyarnak egyaránt, kötelessége ezt a kijelentését tudomásul venni és abba belenyugodni.") Maga Ligeti is bizonytalan, ha erről esik szó; egy 1978-as előadásában ezt mondja: "Magyar az anyanyelvem, de nem vagyok tősgyökeres magyar, ugyanis zsidó vagyok. Nem vagyok viszont tagja egyetlen zsidó hitközségnek sem, vagyis asszimilálódott zsidó vagyok. Annyira azonban mégsem vagyok asszimilálódott, mert nem vagyok megkeresztelve. Ma, felnőttként Ausztriában és Németországban élek, és régóta osztrák állampolgár vagyok. Igazi osztrák sem vagyok azonban, csupán bevándorló, a némettudásom pedig életem végéig magyar színezetű lesz." Végigtekintve pályafutásán már valamivel egyértelműbben fogalmaz: "Maradtam, aki voltam: félig asszimilált, a valláshoz nem kötődő közép-európai zsidó." Mindennek aligha lenne jelentősége, ha nem jellemezné kissé Ligeti művészi arcképét is. Ligeti a soha semmivel nem identifikálódott, legfeljebb állandóan változó önmagával ideiglenesen azonosuló művész paradigmatikus esete. Monográfusa, Wolfgang Burde így jellemzi: "a 20. század azon művészeihez - Picassóhoz, Stravinskyhoz - hasonló, kiknek életműve nem azonosítható egyetlen tájegységgel, nemzeti kultúrával, egyetlen vallási konfesszióval, de még esztétikai hitvallással sem." Ligeti kevésbé patetikus: "Mindig hajlandó vagyok revideálni véleményemet. Sokszor változtattam véleményt, mégpedig egészen döntő módon is." Ennek nem az opportunizmus az alapja, hanem a minden dogmától való idegenkedés. Magam mindig is Descartes - öntudatlan vagy tudatos - követőjének gondoltam el Ligetit, így aztán szerfölött megörültem, amikor az új kötetben a következőt olvastam: "1951-ben elkezdtem kísérletezni nagyon egyszerű hang- és ritmusstruktúrákkal, és egy újfajta zenét felépíteni úgyszólván a semmiből. Ezt mintegy karteziánus módon tettem, amennyiben tervem szempontjából semmilyen általam ismert és szeretett zenét nem tekintettem olyannak, mint ami bármire is kötelezne, sőt érvénytelennek tekintettem őket." A tabula rasa vágya elkísérte egész életében. Köztudott, hogy disszidálása után írt jelentős művei (többek közt: Apparitions, Atmosphéres) miatt eleinte amolyan dogmatikus darmstadtinak számított: megrögzött avantgardista, szigorú, kérlelhetetlen. Hamarosan azonban beleunt ebbe a szerepbe (egyrészt tisztán szakmai okokból: "ha továbbra is ezt csinálom, saját magamat imitálom, kérődzöm", másrészt mivel korábbi magyarországi tapasztalatai miatt korántsem tudott minden további nélkül azonosulni a nemzetközi haladás erősen baloldali érdeklődésével), és a Schönberg-iskola nézetei szerint olyan képtelenségeket követett el, hogy például oktávállást is szerepeltetett a Gordonkaversenyben. De itt sem állt meg, és a folyamatos változtatás vágya voltaképpen 2006-ban bekövetkezett haláláig tartott.
Igen, Ligeti élete minden szakaszában képes volt lesöpörni az íróasztalát. De egy vonása mindig megmaradt, ez Ligetinél a goethei "állandóság a változásban". Ez pedig nem más, mint a rend keresése és folyamatos újrateremtése. Itt ismét előkerül a nem identifikálódott identifikáció kérdése. "Nem szeretik, ha valaki állítólag modern komponista, és valamilyen módon mégis kötődik a hagyományhoz. Vannak a hivatalos zeneszerzők, akik csak szmokingban jelennek meg, és vannak bohém zeneszerzők, akik csak farmerban járnak. Én pedig nem járok sem farmerban, sem szmokingban. Ez éppúgy általános jellemvonásom, mint az, amit mondtam már a zenémről: valamilyen rendnek kell lennie, de a rend ne legyen túlságos, ne legyen dogmatikus. De ne legyen rendetlenség sem." Ennek paradigmatikus esete a Désordre című zongoradarab, amely címe alapján elvileg egyfajta romantikus programzenének látszik, és amely egyértelműen a rendetlenséget ábrázolja. De Ligeti, a ravasz dialektikus (korai korszakában ugyanezt csinálta a szakadatlan mozgás révén felidézett mozdulatlanság képzetével) éppenséggel a tökéletesen rendezett, minden hangot ellenőrző komponálással kelti a zűrzavar képzetét. A zongorista eleinte egyenletesen mozgó szólamokat játszik mindkét kezével, de később a kezek közt elosztott apró hangsúlyeltolódások miatt a rend felbomlik, és a totális káosz képe áll elő, hogy aztán ismét visszatérjen a rend a rendetlenségbe. Vagy fordítva - hogy mi szült rendet (rendetlenséget), az nem eldönthető. (Hogy ez egyben a vadromantikus, [Liszt- és Schumann-féle] virtuozitás magasrendű paródiája, az újabb vonás Ligeti néha erősen bohócos, végtelen ironikus, önmagát is örömmel kigúnyoló portréján.) "Rendetlenség, te szülj nekem rendet!" - mondhatná Ligeti kedves költője híres sorait parodizálva.
És ebben a kérdéskörben is karteziánus Ligeti. Descartes alapelvét, miszerint csak a tiszta és határozott (clare et distincte) ismeretek fogadhatók el igaznak, kevesen gondolták olyan komolyan a 20. század művészetében, mint ő. Tisztán és elkülönítetten állította elő a rend és rendetlenség hatalmas vízióit, miközben a szó minden értelmében csak a saját belső hallását követte.
Szégyen, hogy mindeddig a magyar nyelvű szakirodalom majdnem a kisebb/egyenlő nulla fogalmával jellemezhető. Várnai Péter e cikkben is gyakran idézett interjúkötete persze nagyszerű, de hát 1979-es, és hát ez után finoman szólva még sok minden történt nemcsak Ligeti pályáján, de a világban is. Monográfia még fordításban sincs. Van egy másik, Eckhard Roelcke készítette nagyinterjú (Osiris, 2005), de ez édeskevés. Vagyis nagyszerű, hogy végre magyarul is nagy terjedelemben olvashatók Ligeti szikrázóan szellemes, lenyűgözően okos írásai; és ekkor emeljünk és lengessünk kalapot a könyvet szerkesztő, válogató és fordító Kerékfy Márton bámulatos munkája előtt.
Fordította: Kerékfy Márton. Rózsavölgyi, 2010, 476 oldal, 5990 Ft
