Ernst Bloch, az előbb német, majd NDK-, majd NSZK-filozófus, a mi kedves Lukácsunk ifjúkori barátja felteszi a kérdést, hogyan hallgassuk Wagnert, és ekként felel: "egyetlen szóval válaszolhatunk: szerényen". Nesze nekünk. Hiszen Wagnernél szerénytelenebbül pöffeszkedő művész aligha élt valaha is - a 19. században biztosan nem. Hát nem ő volt az, aki a hübrisszel határos művészetakarásában kipasszírozott egy saját színházat magának, hogy ott kizárólag az ő műveit adják elő? És nem ő az, aki még ma is szinte megerőszakolja hallgatóit, belenyúl az életükbe, amikor arra kényszeríti őket, hogy napokon át minden délutánjukat és estéjüket kizárólag az ő gondolatainak, látomásainak szenteljék? "Mibe kerül nekünk Wagner?" - Nietzsche erősen gonosz indulatú kérdése mintha mélyebbre hatolna, mint Bloché.
Tényleg, mibe is került a németeknek? Már Nietzsche szerint is elég sokba (és akkor még nem is tudhatott az 1930-40-es évekről), de ezt most nincs helyünk taglalni. És mibe került nekünk, részben magyaroknak, most, azaz 2009-ben Budapesten? Hát, nem kevésbe. Mert az még csak hagyján, hogy minden délután négytől (A Rajna kincse esetében "csak" hattól) ott ültünk a Művészetek Palotája nézőterén, illetve a majdnem ötvenperces szünetekben tanácstalanul tébláboltunk vagy felhevülten rohangáltunk a palota előtti téren, alig tudva mit kezdeni a ránk szakadt szabad idővel. Vagy nagyon is tudtunk mit kezdeni vele, egyfajta hipnózis hatása alatt. Hiszen ezekben a látszólag szabad percekben is Wagnerrel kellett foglalkoznunk, taglalva az előzőekben látottakat-hallottakat, még az ásványvíz kortyolgatása közben is ő, személye és művészete (a kettő nehezen elválasztható) töltötte be minden pillanatunkat. És Wagner persze lefoglalta délelőttjeinket, éjszakáinkat is, amikor felkészültünk a nagy műre, és könyvtárunk féltett Wagner-kincseit vettük elő, a magyarok közül persze Kroó György és Sólyom György alapvető munkáit (no meg kollégánk, Molnár Szabolcs tavalyi kritikáját: Ünnepnapok, MaNcs, 2008. június 26.); aztán persze jöttek a külhoniak, Martin Gregor-Dellin eddig felül nem múlt életrajzi munkája, Carl Dahlhaus jegesen okos elemzése a zenedrámákról, Robert Donington sok tekintetben mórickás, mert mindig az jut eszébe, de néha mégis megvilágító erejű könyve, amely pszichoanalitikus-jungiánius alapokon tárgyalja a Ringet (kimutatva többek közt, hogy amikor a kamasz Siegfried a nádszállal próbálja utánozni a madárhangot, az a fallosz első, botladozó lépéseire vonatkozik, mi sem természetesebb...). És persze állandóan a kezünkben volt Nietzsche kései, a gyűlölet és a szeretet hullámain fékeveszetten lovagoló sátáni gúnyrajza ifjúkora istenéről. Szóval nemcsak pszichofizikai, hanem szellemi értelemben is nagyon sokba került nekünk Wagner, de hát ezért igazán csak hálásak lehetünk neki, miként az acsarkodó Nietzsche is a köszönet szavaival zárta a Der Fall Wagner kéziratát, hiszen a Wagner-ügy szerinte "valóságos szerencsegyümölcs a filozófus számára". És
a szerencse adománya
az operarajongónak is. Mert itt és most, Magyarországon - túl a büszke megállapításon, hogy immár véglegesen bekerültünk a világ operajátszásának élvonalába, hiszen a Budapesti Wagner-napok minimum pariban van Bayreuthtal - elgondolkodhatunk azon is, mit jelent voltaképpen az opera műfaja napjainkban, és hogyan is állunk mi, magyarok Wagnerrel, a 19. század - kétségtelenül és sajnos - legnagyobb zeneszerzőjével, ha ezt a századot zenei értelemben Beethoven és Schubert halálától, vagyis 1827-28-tól számítjuk. Nekünk talán annyit adhatnak ezek a rémisztően fárasztó és mélyen felkavaró esték, hogy megérezhetjük a szellem szabadságát, rádöbbenhetünk, hogy egyetlen esélyünk, ha élünk ezzel a szabadsággal, ha szellemi értelemben nem riadunk meg semmitől, hanem megadjuk magunkat belső démonainknak (már akinek vannak ilyenjei), és nem tántorodunk vissza semmitől, ha a művészi teremtés dolgairól van szó. Mert sem Wagner, sem a Wagner-napokat létrehozó Fischer Ádám nem tántorodott vissza ettől. Az észre és a szellemre felszabadítóan hatottak (vagy sok esélylyel hathattak) tehát ezek az ünnepnapok, noha magát Wagnert és színpadi gyakorlatát általában - és nem is alaptalanul - a szellemet gúzsba kötő, úgyszólván rabszolgasorba taszító, a totalitárius akaratú művészek közé számítják/számítjuk. Ráadásul Magyarhonban nem is tekintjük a ránk alapvetően ható szellemek egyikének - a korai Bartókban (és Ligeti bizonyos műveiben) kimutatható hatások ellenére Wagner nálunk nagyjából idegen test maradt. De ez már persze nem az a Wagner, akit előítéleteinkből ismertünk, nem a fullasztó és a maga művészeti akaratát gátlástalanul minden torkon lenyomni akaró teljhatalmú világdiktátor, nem a Thomas Manntól megrajzolt zseni, aki "szenvedőn és hatalmasan tekint ránk, mint kora, a 19. század". Ez már az új, a megalomán grandiozitásától részben igen, ám a monumentalitásától nem megfosztott Wagner, az 1970-es években elindult és máig tartó hatalmas operai felindulás egyik kedvence, és száz évvel halála után is motorja; annak a fejlődésnek egyik kulcsalakja, aki miatt ma az operajátszást korunk (a posztmodern?) legreprezentatívabb és leginnovatívabb művészeti ágának számíthatjuk. És érdekes, hogy e téren is Thomas Mann mondta a legelőbbre mutató szavakat idézett 1933-as esszéjében. Szerinte ugyanis Wagner többek közt feltárta és megvalósította, "hogy a tragédia és a tréfa egy és ugyanazon gyökérből ered. A (meg)világítástól függően ("Beleuchtungsdrehung") az egyik átfordul a másikba, a tréfa titkos szomorújátéknak és a tragédia - végeredményben - egyfajta szublimált viccnek tűnik".
És ezzel máris a Hartmut Schörghofer által rendezett előadásoknál tartunk. Hiszen itt minden a megvilágítástól függ (részben a szó szoros értelmében is; és akkor kalaplengetve másoljuk ide a "fénytervező", Andreas Grüter, valamint a videókat készítő Momme Hinrichs és Torge Moller nevét), a félig szcenírozott előadásban a frakkos, nagyestélyis szereplőkről csak anynyiban derül ki, hogy olykor germán ősistenek, hogy néha dárdát vagy kardot markolnak. Mintegy játékból, jelzésszerűen. Amúgy meg mindent elönt a különféle színekben játszó fény, a szín mögött felállított hatalmas tükörrendszerben áradó Rajna, benne a dermedt modellként úszó bábulányokkal, vagy a tűzzel, mely megemészti végül az egész világot. Schörghofer rendezése egyebekben
nagyon mértéktartó
(a tavalyihoz képest egyébként sokat visszavett a különféle képi trükkökből), és nem is igen akar mondani semmi különöset. Vagy ha mégis, az inkább primitív, de nem nagyon zavaró, ilyen elsősorban a szereplők megkettőzése balettfigurákkal, akik mintegy el is táncolják a mondandót, így lesz Loge egy piros frakkot viselő, ősz táncos férfiú. A duplikáció néha viszont frenetikus, például amikor Mime egy kézre húzható bábu alakjában beszéli ki Siegfriednek a maga hátsó, meglehetősen gonosz gondolatait, és képtelen felfogni, hogy a hős hogyan lát bele agya titkos rekeszeibe. A rendező mintha olvasta volna Thomas Mannt, és olykor egészen viccesre vette a tragédiát, ennek falrengető példája Fafner, a sárkánnyá változott óriás meggyilkolása a Siegfried második felvonásában: a hátsó tükörben egy gyermekgraffitira emlékeztető rajz alakjában felbukkanó szörnyeteg szinte cuki lesz ekként, és amikor belédöf (Donington szerint ez természetesen a fallikus behatolás szimbóluma Siegfriedünk részéről) az ugyancsak elrajzolt kard, a közönség hangosan kacag. Schörghofer gyermekké tett bennünket. Amúgy meg hagyta, hogy a zenedráma elbeszélje önmagát, hagyta, hogy a hagyományos operaházakban a sok színpadi mozgástól egyébként láncra vert énekesek ezen a világot jelentő pódiumon most végre kiélhessék magukat. És mindenki élt is az eséllyel, persze a tehetségének megfelelő színvonalon. E téren vitán felül Christian Franz nyújtotta a legnagyobbat, nemcsak játékban, hanem hangilag is: Loge, a tűzisten volt az első estén, aztán Siegmund, végül pedig Siegfried Az istenek alkonyában, és nyilván csak azért nem vállalta a Siegfried címszerepét is, mert hát az ő teljesítőképességének is vannak bizonyos határai. Egyébként meg mintha nem lennének, hiszen a ravasz kívülálló, szinte nyegle rezonőr, mindenkit (kivéve önmagát) átverő, állandóan zsebre tett kézzel ágáló, az orrát-körmét még a főisten jelenlétében is gátlástalanul piszkáló Loge után olyan csodálatosan átszellemülten szerelmes és naiv, valódi tragikus hőst adott A walkürben, illetve Siegfriedként az utolsó estén, hogy csak csodáltuk átváltozó képességét, muzikalitását, intelligenciáját, arányérzékét, egyáltalán színpadi és zenei gesztusrendszerének példátlanul gazdag dimenzióit. És még sorolhatnánk.
De nem tesszük, mert jönnek a többiek, mindenekelőtt a két Wotan (Johan Reuter 18-án és 20-án, Tomasz Konieczny A walkürben 19-én), akik között eldönthetetlen a verseny, mindketten világra szólót nyújtottak; talán egy fokkal mégis Reuter volt meggyőzőbb, sokszínűbb. És aztán megint két hatalmas alakítás versenye, a két Brünnhilde szerepében Linda Watson (19- és 21-én) és Iréne Theorin (a Siegfriedben, 20-án). Utóbbi szebb hang, előbbi nagyobb színpadi jelenség. Ám a nők közül a pálmát mégis a mindössze egy estén szereplő Waltraud Meier Sieglinde-alakítása kapta. Mindenképpen megemlítendő Eric F. Halfvarson, aki egész egyszerűen egy ősvilági pitbullt formált Hagen szerepéből. Ideális párt alkotott a két gonosz törpe, Alberich és Mime alakítója, Harmut Welker és Michael Roider. A többiek közül tényleg méltánytalanság lenne bárkit is kiemelni, hiszen mindenki tökéletesen illeszkedett a nagy egészbe.
Fischer Ádám, a Wagner-napok spiritus rectora ezzel egyértelműen bekerült korunk legnagyobb operakarmesterei közé, aki teljesítményét szavakba akarja foglalni, az egyszerűen üsse fel a szinonimaszótárt a csodálatos jelzőnél. És tegye ugyanezt, ha méltatni akarja a Magyar Rádiózenekar produkcióját. Amikor Az istenek alkonya végén a tükördíszletben összecsukódott a tűzből font fényfüggöny, mintegy öt másodpercig moccanástalan, dermedt csend ülte meg a nézőteret, aztán valaki bátortalanul tapsolni kezdett, hogy kisvártatva állva és hörögve ünnepeljük az előadás szereplőit. De aki ott volt, ezt a pár másodpercnyi megrendülést bizonyára élete maradandó emlékei közt tartja majd számon. Ennél többet meg aligha érhet el a művészet. Még Wagner sem.
Művészetek Palotája, június 18-21.
