A Ligeti György válogatott írásai című kötet 2010-es megjelentetése óta világos, hogy Kerékfy Márton nemzetközi szinten is az egyik legkiválóbb szaktekintélye nagy zeneszerzőnk életművének. Új könyve messzemenően igazolja ezt: lenyűgöző filológiai aprómunka (Ligeti kéziratos hagyatékának szinte teljes körű áttekintése), tágas szellemi ámbitusú értelmezési tartomány, ragyogó mikroelemzések. És bár egyértelműen szaktudományos munka, a művelt nagyközönség számára is befogadható – ugyan mi kell több?
Tudományos értelemben nyilván semmi. De Kerékfy tudósi-emberi szerencséjére még egy, sajna kissé aktuális elem járul ahhoz, hogy könyve túllépjen a puszta muzikológia szakterületén. Ám ez örök magyar motívum. Magyarán most is ez a kérdés: ki a magyar? Mit jelent a nemzeti identitás? És van-e jelentősége a művészetben?
Lebegő identitás
Noha Ligeti György magyar anyanyelvű családban született 1923-ban, nem könnyű kijelenteni róla, hogy magyar zeneszerző. Az akkor éppen Romániához tartozó Dicsőszentmártonban ringott a bölcsője, ám Kolozsváron már román nyelvű gimnáziumba járt, és felsőfokú zenei tanulmányait is az 1940 után ismét Magyarországhoz tartozó városban végezte. Ez a váltás jelentette az első hazasokkot az életében; így beszél erről az Eckhard
Roelcke-féle, magyarul 2005-ben kiadott Beszélgetőkönyvben: „Egyébként akkor, gimnazistaként éltem át életem egyik legnagyobb fordulatát: a hetedik osztályt még Romániában jártam ki, a nyolcadikat már Magyarországon. Teljes átállás egy másik történelemre.”
Onnantól a magyargyűlölő románok mellett a zsidógyűlölő magyarokat is el kellett viselnie. Zenei tanulmányainak 1944-ben a magyar parancsnokságú munkaszolgálat vetett véget. Rémálom, naponta halálos fenyegetésekkel. Mégis jobban járt, mint Kolozsváron rekedt családja: apját Bergen-Belsenben, 17 éves öccsét Mauthausenben gyilkolták meg; közvetlen hozzátartozói közül csak az Auschwitzban orvosként „elhelyezkedett” édesanyja élte túl a vészkorszakot.
A többféle sors által üldözött, több anyanyelvű, sokhazájú élet gyakran teremt cseppfolyós identitást; ez történt vele is. Ligeti egy 1978-as, a Mein Judentum című előadásában így jellemzi a helyzetet: „Magyar az anyanyelvem, de nem vagyok tősgyökeres magyar, ugyanis zsidó vagyok. Nem vagyok viszont tagja egyetlen zsidó hitközségnek sem,
vagyis asszimilálódott zsidó vagyok. Annyira azonban mégsem vagyok asszimilálódott, mert nem vagyok megkeresztelve. Ma felnőttként Ausztriában és Németországban élek, és régóta osztrák állampolgár vagyok. Igazi osztrák sem vagyok azonban, csupán bevándorló, a némettudásom pedig életem végéig magyar színezetű lesz.” Áttekintve pályafutását, már valamivel egyértelműbben fogalmaz: „Maradtam, aki voltam: félig asszimilált, a valláshoz nem kötődő közép-európai zsidó.” Vagyis amolyan nemzetiség nélküli, szabadon lebegő individuum.
De ideérthetjük a Beszélgetőkönyv egy metaforáját is. Az eredetileg természettudósnak készülő Ligeti elmeséli, kamaszkorában mennyire lenyűgözték a kémia bizonyos jelenségei. Elsőként a kétkarú magnéziumatomról beszél, de aztán átcsap a polifóniába: „Vannak vibráló vegyértékek is. Ez azt jelenti, hogy az egyes elektronok már nem egyetlen atomhoz tartoznak, hanem egyszerre több atom részei. Tehát nem egészen statikus, hanem dinamikus statika.”
Ez akár a Ligeti-féle mikropolifónia leírása is lehetne. Vagyis a korai korszakában az általa kifejlesztett „álló zene” metaforája: minden folyamatosan mozog, megszólal egyszerre mind a tizenkét félhang, de olyan sebességgel és oly sok részre osztott sokszólamúsággal, hogy az a mozdulatlanság képzetét kelti a hallgatóban. És miért ne tágíthatnánk ki és értelmezhetnénk ezt úgy, hogy ez nem más, mint a dinamikus, mondhatni, polifon hontalanság ábrázolása?!
A felfogás közel áll Kertész Imre önképéhez, aki egyébként idős korában Ligeti barátja lett. A Nobel-díjas magyar szerző többször is kijelentette: „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak.”
Ámde világos, hogy az író és a zeneszerző másként kötött vagy szabad e téren. Az író a nyelv rabja, és akkor is az anyanyelvű irodalma része, ha ki akar menekülni ebből. Elég nyilvánvaló, hogy más, ha azt mondjuk: Sorstalanság, vagy azt: Roman eines Schicksallosen. Még akkor is, ha a sorstalanság fogalma némi német kontextust is tartalmaz – feltehetően szándéktalanul. Hölderlin egyik legismertebb versében olvasható: „Schicksallos, wie der schlafende / Säugling, atmen die Himmlischen” (Tandori fordításában: „Sorstalan, így, alvó csecsemőként / lélegeznek az égiek.”)
És bár kétségtelenül léteznek nemzeti zenei idiómák, nem is beszélve a népzenékről, de a tritonus mind Bécsben, mind Dicsőszentmártonban bővített kvartot jelent; és ami fontosabb: annak is hangzik, azaz a befogadók számára is azonos. A zeneszerző megteheti, hogy műveiben ne rendelkezzen nemzeti identitással, ám az író aligha.
Kitalált zenei anyanyelvek
Ugyanakkor a zeneszerzőnek is van anyanyelve, bár ez olyan, hogy nemzetközivé válhat, pusztán azért is, mert a zene univerzális természetéből adódóan már eleve az volt. Ligeti zenei anyanyelvét mindenekelőtt Bartók művészete jelentette, ám ez szervesen kapcsolódott a magyar folklórhoz, és más népzenékhez is; köztudott, hogy Bartók a szlovák, román, bolgár népzenét is gyűjtötte, s később kutatásait kiterjesztette az arab és a török muzsikára is. Vagyis már a lokálisnak tűnő Bartók is nemzetközi, az univerzalitásra némi igényt tartó zenei anyanyelvet dolgozott ki – mindenekelőtt önmaga számára. Vagyis afféle szerzett, megcsinált anyanyelv volt ez, kicsit olyan, mint a „kitalált folklór”; ez Kerékfy könyvében is fontos kategória. A zenei köznyelv (e Szabolcsi Bence-féle fogalom) megszűnése után nem kínálkozott már evidenciaként a wagneri totális kromatika a kor zeneszerzőinek; itt már csak epigonok lehettek, és lettek is bőséggel. Ligeti szerint két út kínált (látszólagos) kigázolást. Az egyik Debussy lebegő tonalitása, a másik a kromatika szélsőséges túlhajtása, vagyis a Schönberg által kitalált dodekafónia, amelyben Ligeti szerint minden hang vezetőhang lesz – azaz drákói módon nem oldódik meg a szabadság zenei problémája. De: „Debussy és Schönberg között azonban hatalmas fennsík terül el, és ezen élt Bartók.”
Ezen próbált élni Ligeti is, de amikor kifejlesztette a maga eljárásait, egy idő után rájött, hogy voltaképpen tévutakon jár. Közismert interjújában kijelentette, ha majd meghalok, és mindenáron el akartok nevezni rólam valamit, akkor legyen ez a neve: Ligeti György tévút.
Szellemes, szürrealista túlzás, de Ligeti számára mégis kínzó kétely. Ráadásul egy idő után úgy vélte, hogy „ronda” zenét írt, és feltette a kérdést: „Mi lesz velünk tonalitás nélkül?” Vagyis úgy érezte, nem él a fennsíkon, hanem egyre inkább csak vegetál.
Kiút a tévutakból
Egy 1990-ben, Szitha Tündének adott interjúban ezt mondta a kérdésre, létezik-e még ma is nemzeti zeneszerzői gondolkodás: „Én teljesen nacionalizmusellenes vagyok, sőt: minden »izmus« ellen vagyok, mégis azt mondom, hogy az anyanyelvnek és annak a kultúrának, amit az ember gyerekkorában kap, döntő befolyása van. Egész további életünk ahhoz a kultúrához tartozik akkor is, ha az ember felnőtt korában egy másik országba kerül.” Innen indul az út hazafelé. És ez természetesen stílusváltással is jár. A Beszélgetőkönyvben ezt így fogalmazza meg: „A kiutat csak a népzenében lehet megtalálni; ezt tettem én. De én nem akarok folklórt! A komolyzenében hazugság a népzene. Bartóknál ez másképpen volt. A magyar parasztzene felfedezése vagy újrafelfedezése a német zene egyeduralma elleni lázadást jelentette. Amellett Bartók antinacionalista volt! Dolgozzak ezek után Bartók stílusában? Nem, ennek vége van!”
Ahogy Petri György mondta József Attiláról, ez a hagyomány, jelen esetünkben a bartóki, közvetlenül nem folytatható. De különféle rejtett és ravasz, közvetett megoldásokkal mégis járható. Sőt, mint kiderült, megújítható.
A hatvanadik születésnapján Ligeti kicsit kétségbeesetten szólt: „A jelenlegi helyzetemet – nézetem szerint – nem annyira az ehhez a magyar, bartóki zeneszerzői stílushoz való visszatérés jellemzi, mint inkább egy általánosabb és átfogóbb valami: a nosztalgia, a honvágy érzése, amely bizonyára összefügg az öregedéssel is. Mármost számomra a haza igen összetett dolog, mivelhogy Erdélyből származom, és magyar nyelvű, illetve részben német nyelvű környezetben nevelkedtem. Erdély azonban születésemkor már Romániához tartozott, így románul is megtanultam, bár csak később, a gimnáziumban. Hol van hát a hazám?”
Eljött a fordulat ideje. Kerékfy Márton döbbenetes elemző erővel és filológiai alapossággal tárja föl a bartókos és népzenés motívumokat a „kései” Ligeti művészetében. A kötet egyik csúcspontja az összegző nagy mű, az 1992-ben bemutatott Hegedűverseny aprólékos elemzése. Ám egy mozzanat feltáratlan maradt. Mégpedig az, hogy a versenymű csodálatos 2. tételének fő témája szinte teljesen azonos Bartók 3. zongoraversenyének nyitó ütemeivel (amely egyébként valamikor a Bartók rádió szünetjele is volt). Ugyanez a nagytercnyi ámbitusú, önmagába forduló, harapó re-do-mi-re fordulat szólal meg Ligetinél is, csak más, siratószerű ritmizálásban. Talán maga Ligeti sem volt tudatában, hogy itt Bartókot idézi.
„Hol van hát a hazám?” – szakadt ki Ligetiből. Hát itt, a megtalált hagyományban, a többféle értelemben vett, kitalált és adott, kreált és önkényesen alakított, de mindig hazaváró és a maga dolgát mindig pontosan tudó anyanyelvben. Ezt a hazatalálást mutatja be Kerékfy Márton rendkívüli jelentőségű monográfiája. A magyar szellem jelenlegi állapotában valódi
gyógyír szerfölött indokolt kétségbeesésünkre.
Rózsavölgyi és Társa, 2018, 250 oldal, 3490 Ft
