Ugyanezt a világállapotot írják le Hegel szavai: "A boldogtalan tudat fájdalma azokban a kemény szavakban fejeződik ki, hogy isten meghalt. A szobrok most holttetemek, amelyekből eltávozott az éltető lélek, miként most a himnuszok is szavak csupán, amelyekből elköltözött a hit; az istenek asztalai szellemi étel és ital nélkül állnak, s játékai és ünnepei sem nyújtják a tudatnak ama öröm érzését, hogy egységben van az isteni lénnyel. E művek most fáról leszakított szép gyümölcsök; a baráti sors adta nekünk e műveket, de velük nem adja létük valódi életét (...) Ezért a sors a művészet alkotásaival e valóság beburkolt emlékét kínálja csupán." Jeles András színpadképe (amely egyben az egész darab rendezését is kiteszi, hiszen az éneklő élőkép maga a koncepció) letaglózó és festői tökéllyel fejezi ki e gondolatot. Egy tenger alatt forgatott természetrajzi film "függönye" mögött, úszkáló halak társaságában látjuk a színpadot, mely most egyfajta szoborpark, vagy a búvarok által föltárt, tetszetősen összerendezett régészeti lelet, azaz elsüllyedt kultúrjószág; a végig mozdulatlan szereplők görög szobrok, melyek a művészi teremtés önkénye folytán másfél órára beszélni-énekelni kezdenek. E teátrumnyi múzeumi tárló adekvát leképezése annak, hogyan viszonyulunk ma az egykor istenektől nyüzsgő és velük élénk harcban álló művészeti és életvilághoz. Ám a rendező koncepciója ennél mélyebben drámai, ismét Hegel szellemében, aki ekként jellemzi az antik színjátszást: "Itt mintegy megelevenedő szobrok lépnek elénk. A színpad, a templomhoz hasonlatosan, egyfajta architektonikus, környezetül szolgáló elem."
Ám e statikus és a múzeumi jelleget elidegenítő-ironikus idézőjellel erősítő színpadképnek és megfagyott beállításnak ellene szól a modern zene, mely már természeténél fogva is dinamikus, és egész estén át nem maradhat idézőjelben. Melis muzsikája az antik genoszokat, azaz "ősi" hangsorokat használja alapként, és ennyiben a véglegesen múlttá vált, immár szekularizált világ szintén idézőjeles megidézése; de maga a megszólaló anyag már minden idézőjel nélkül azt sugallja, hogy ez a múlt mégis eleven, és az antik zenei alapanyag alkalmas arra, hogy több legyen számunkra, mint a valóság beburkolt emléke.
Az a gyanúm, hogy az istenek visszaköltöztetése, vagyis a reszekularizáció a hangnemek felidézése révén pusztán antikváriusi művészetszemlélet, tévesen historizáló gesztus. Melis persze (különösen a repetitív iskola eredményeinek felhasználásával, modern hangszerek beléptetésével, az antikvitásban még nem létező polifónia alkalmazásával, roppantul differenciált ritmusvilággal, nagy zenetechnikai tudással) megpróbálja csupán kiindulópontnak tekinteni e hangsorokat - úgy kezeli, mint teszem azt, Mozart a dúr-moll rendszert -, ugyanakkor világos, hogy ez csak egyszeri megoldás, amely nem folytatható. (És az is lehetséges, hogy a Jeles-féle rendezés és szcenika marad a Bakkhánsnők egyetlen érvényes előadása.) De a filológiai búvárlatban sajnos tovább megy: ragaszkodik egyrészt az ógörög nyelvhez, másrészt a jambikus trimeterhez, ami végzetesen megköti formáló kezét. Masszaszerű monotónia keletkezik; a szoborszerű formálás érdekében bármiféle jellemábrázolástól, plasztikus egyénítéstől tartózkodó ódondász érzület megszünteti a drámai alakokat, és kilúgozza a tragédiát. Az időmértékes sorok már-már sulykolva gördülnek elő, a szinte kizárólag mezzoforte-forte dinamika, a szándékos merevség és stilizáció természetesen ismét a beszélő szobrok felé viszi a formálást, ám eközben elsikkad a dráma és az isteni-emberi tét, a hübrisz versus isteni törvény gondolata. A rendezés azt sugallja, hogy a görög világ végleg a tenger fenekére süllyedt, ám eközben az olajozott síneken gördülő operai zene azt, hogy mégis eleven, és ügye a mi ügyünk. Csak éneklő szobor Pentheusz és a többiek, de a zene, az opera - műfaja öntörvénye révén - arra törekszik, hogy valóságos ember legyen. Az ellentmondás lehetne termékeny, de úgy érzem, most nem az. Hiszen a víz alatt előadva maga az új mű sem lesz egyéb, mint lesüllyedt kulturális jószág, múzeumi tárgy, de ez aligha lehetett alkotói cél. Nem operát/drámát látunk, hanem valami furcsa és helyenként igen érdekes, de a megcélzott katarzist el nem hozó performanszot. Az új isten, Dionüszosz és az emberek ellentéte jegessé és ezzel átélhetetlenné válik. Magam dülledt-közömbös szemű halként úsztam el a szoborpark tragédiája fölött.
Az igen bonyolult partitúra előadása minden tiszteletet megérdemel. A szólisták (Kéringer László, Laborfalvi Soós Béla, Mikecz Kornél, Najbauer Lóránt, Philipp György, Szolnoki Apollónia) és a kar, valamint a kamarazenekart irányító Héja Domonkos lenyűgöző odaadással és hittel dolgozott.
Művészetek Palotája, október 22.
