Igen, kétségtelen, hogy Chopin tipikus zongorazenét írt, és kizárólag azt. Ugyanakkor a legmeghökkentőbb, hogy ezzel az egyetlen hangszerre írott, viszonylag csekély terjedelmű - két káprázatos szonátáját és nem egészen sikerült zongoraversenyeit leszámítva -, többnyire alig pár perces darabokból álló életművel bekerült a nagy, sőt a legnagyobb zeneszerzők nagyon is kis létszámú csoportjába. Ha teszünk egy gondolatkísérletet - mely a látszattal szemben nem csupán léha játék -, és feltesszük a kérdést, vajon hány igazán nagy zeneszerző élt a muzsika modern korában (ezt nem teljesen önkényesen, de itt és most nem kifejthető módon J. S. Bach fellépése, azaz nagyjából a 18. század eleje óta számítjuk), akkor mellbevágóan alacsony számot kapunk. Mert míg az irodalomban (nem is szólva a képzőművészetről) csak úgy hemzsegnek a roppant jelentőségű és állandóan aktuális, azaz újraértelmezhető alkotók, addig a zenében - noha ez, mint kissé hamisan tudjuk, nem ismer nemzeti határokat - három kéz elég felsorolásukhoz. Bach, Händel, Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Wagner, Verdi és... és... Itt már akadozni kezdünk, és nehezen tudjuk eldönteni, vajon Schumannt vagy Brahmsot idevegyük-e, nem is szólva Mendelssohnról, netán Berliozról. A 20. században kissé talán világosabb a kép: Debussy, Bartók, Schönberg és Stravinsky - és talán Mahler - vitán felül áll. De Bruckner, Anton Webern vagy Alban Berg, netán Charles Ives vagy Puccini esetében már nehéz a döntés, Kurtág, Ligeti és Stockhausen meg még nagyon közel áll napjainkhoz, és mondjuk Cage egészen extrém eset. Azaz a legtoleránsabb válogatás során is alig jutunk túl a húszas számon. Hogy a dolog nem teljesen lapos versenyeztetés, arról egy jeles zenetudós, Alfred Einstein eredetileg 1941-ben (itthon 1990-ben az Európánál) megjelent könyve tanúskodik, melynek már a címe is a középpontba visz: A zenei nagyság. Einstein éppenséggel a 19. század nagy romantikus nemzedékének vezetőiről bizonyítja be (már amennyiben ez egyáltalán bizonyítható), hogy nem tartoznak a legnagyobbak közé, pusztán azért sem, mert szerinte a 19. század szinte összes jelese már eleve "gyanús". Nála Mendelssohn, Weber, Schumann, Liszt, Berlioz nagyjából elbukik e téren, és Verdi (meg persze Wagner) mellett csak Chopin marad a Schubert halála utáni népszerű gárdából. Vagyis Chopin nagyon előkelő helyen áll. Ugyanakkor Einstein érvelése felettébb meggyőző, mert éppen a chopini művészet egyik legnyilvánvalóbb eleméből indul ki, a specializálódásból. "Chopinnél nincs nagyobb specialista, világképét nem tudta semmilyen más közegre bízni, csak a zongorára; de ez világkép, és van olyan átfogó, mint bármely más mesteré, és alig nélkülözhetnénk akár egyet is művei közül - sem egy szonátát, sem egy táncot vagy nocturne-t, de egy etűdöt sem." Utóbbi megállapítás nagyon fontos, hiszen a gyakorlat mutatja, hogy Chopin azon kevesek egyike, akiknek egész érvényes életműve állandóan műsoron van, leszámítva a zsengéket.
Feltehető persze a kérdés, hogy specializálódása ellenére (vagy mellett) akkor mégis mit tudott, miféle soha nem látottat hozott Chopin, ami ezt a rendkívüli rangot biztosítja a számára. A szakszerű választ persze csak a szigorú zenei elemzés adhatja meg, és akit mélyebben érdekel a kérdés, ne mulassza el fellapozni Charles Rosen The Romantic Generation (Harvard University Press, 1995) című alapvető könyvét, amelyben mintegy kétszáz oldalon át a legaprólékosabban taglalja Chopin zenei megoldásait. Ez csak a szakértőt érdekelheti. De Rosen summáját akkor is idézni kell: "Chopin mesteri tudása nemcsak a részletekben, hanem a nagyobb formák kontúrjaiban is megmutatkozik. Zenéjének lírai karaktere és drámai sokkhatása ugyanolyan mértékben elkötelezettje ennek a művészi készségnek. Ez a valódi ellentmondás Chopinnél: akkor jut el legeredetibb ötleteihez, amikor a leghagyományosabb technikát alkalmazza. Ez teszi őt nemzedéke legkonzervatívabb és egyben legeredetibb művészévé."
Ellentmondások
Akkor hát növeljük az ellentétek számát. Ha igaz a Rosen-féle tétel, hogy Chopin hagyományos és radikális egyszerre, akkor azt is elmondhatjuk, hogy ő volt a legkevésbé romantikus művész a romantika mozgalmában. Szinte antiromantikus. Mert a romantika, már korai, irodalmi szakaszában - mindenekelőtt Jénában és Berlinben - mozgalommá szerveződött, kissé megelőlegezve ezzel a későbbi avantgárd művészek csoportképző alapállását. Chopin azonban kívül állt minden mozgalmi hangulaton, ő volt - nem csak magánéletét tekintve - a legmagányosabb muzsikus ebben a periódusban. És noha a mozgalmárok - mindenekelőtt Schumann, Berlioz és Liszt, kisebb mértékben Mendelssohn - már első műveit kitörő lelkesedéssel üdvözölték, Chopin meglehetősen elzárkózott tőlük. Mélyen jellemző, hogy Schumann korai nagy kritikáját maga Chopin igen szarkasztikus kommentárral fogadta, és levelében egy "bizonyos német úrról" beszélt, aki cikket írt róla, ráadásul megakadályozta, hogy az esszé franciául is megjelenjék. Pedig minden oka meglehetett volna a lelkesedésre. Schumann írásának - amely ráadásul nem is az érett mesterről, hanem egyik első releváns művéről, a Mozart-parafrázisról szól - már a felütése is adoráló: "le a kalappal, uraim, íme egy zseni!" De Chopin, noha később amolyan félbaráti kapcsolatba került ezzel a "bizonyos némettel", mindig is erős tartózkodással nyilatkozott Schumann művészetéről, és egy jelentős művet ugyan ajánlott neki, mégpedig az F-dúr balladát, de odáig már nem ment el, hogy - mint Schumann tette a Karneválban - megrajzolja pályatársa zenei portréját. Ráadásul Schumann egyik főműve, a Kreisleriana dedikációja is Chopinnek szól.
Az ok - az emberi idegenkedésen kívül - elsősorban esztétikai természetű lehetett. Chopin mindig is idegenkedett Schumann - és általában a német romantika - irodalmias ízlésétől, attól, hogy a zenét valamiféle program vagy szavakban megfogalmazható cél szolgálatába állítsák, vagy legalábbis feltételezzék, hogy lehetséges ilyen, művészeten kívüli aspektus. Mennyire leleplező Mendelssohn zongoradarabjainak címe: Lieder ohne Worte - Dalok szöveg nélkül. Chopin soha nem játszotta ezt a kint is vagyok, bent is vagyok cirkuszt. Alighanem erős ellenérzéssel olvashatta Schumann egyik kitételét, miszerint az orosz cárnak voltaképpen "be kellene tiltania" Chopin műveit, mert még "a legegyszerűbb mazurkák dallamai is súlyos fenyegetést jelentenek a számára". Mert, így Schumann, Chopin művei voltaképpen "virágokkal beborított ágyúk". Chopin, bár erősen érdeklődött - ha nem is oly kirobbanó mértékben, mint azt jó szándékú honfitársai, például a nagyszerű prózaíró, Jaroslaw Iwaszkiewicz próbálja bizonygatni - igen korán elhagyott lengyel hazája sorsa iránt, a politikát bizonyára valami szagos, nem éppen jó illatú dolognak tekintette, és a mazurkákkal aligha szeretett volna bármire is lázítani.
Van azonban egy Schumann-aforizma, amelyet Chopin bizonyára fintorogva olvasott volna (persze nem olvasta), és amely már eltérő esztétikájuk gyökeréig mutat. "Az első koncepció mindig a legtermészetesebb és a legjobb. Az értelem téved, az érzés nem." Ez Schumann tétele. Valóban romantikus tézis, amennyiben kissé értelemellenes, és a művészeti dolgokban mindenek fölé helyezi a spontán szülést. Ezzel szemben a korabeli leírások és a későbbi visszaemlékezések folyvást azt emelik ki, hogy bár Chopin első ötletei tényleg vulkán kitöréséhez hasonlóan keletkeztek, a kidolgozás - vagyis az értelem és persze a szaktudás munkája - igencsak sok gyötrelemmel és gondolkodással járt. Plasztikusan írja le ezt egy megbízható szemtanú, egy ideig élete társa, George Sand. Hogy az első ötletet a maga teljesen természetes állapotában rögzítse, "egész napra bezárkózott a szobájába, fel s alá járt benne, sírt, összetörte a tollat, megismételt és aztán százszor is megváltoztatott egyetlenegy ütemet, leírta és rögtön ki is húzta azt, hogy másnap elölről kezdjen mindent, reménytelen és pedáns makacssággal. Olykor hat hetet is kotlott egyetlen kottalap fölött." Persze meglehet, ez is csak egy újabb ellentmondás, hiszen magyarázható ez úgy is, hogy Chopin éppen a Schumann által leírt első pillanat gyönyörét kereste reménytelenül.
Szerelem, magány
És reménytelen volt a szerelemben is, magányos végtelenül. A nagy romantikus életpályák egyik alapvető toposza a nagy szerelem, az izzó szenvedély, a végtelen megragadása a földön, ahogy Hoffmann írta. Schumann elképzelhetetlen Clara Wieck nélkül, Liszt Marie d'Agoult nélkül nem lenne Liszt, miként Berlioz sem képzelhető el a Henriette Smithson iránt érzett tébolya hiányában. Chopin életéből azonban hiányzik a nagy vagy - ahogy Berlioz írta - a "halálos" szerelem, e téren is antiromantikusnak kell látnunk. George Sand, noha majdnem tíz évet töltött vele, bizonyosan nem volt az, és még az sem biztos, hogy úgynevezett testi szerelem valaha is volt közöttük. Vagy ha mégis, az egyiküknek sem volt tömör gyönyör. Sand meglehetősen egyértelműen ír erről. Szerinte Chopin egész egyszerűen undorodott a végső beteljesüléstől, úgy érezte, az beszennyezi az embert. Hasonlóan írt később Kafka: "a koitusz mint büntetés az együttlét boldogságáért". Sand azonban nem fogadja el ezt a gondolatot, erkölcsileg is fellép ellene: "Ha a végső közelség nem éppoly szent, ha az odaadás nem oly tiszta és őszinte, mint maga a szerelem, akkor a szerelem megtagadása semmiképpen sem lehet erény." Sand szerint Chopint egykor valami sokk érhette, amely miatt megtagadja és megveti a testet. Ezt írja akkor, amikor Freud még gyerekcipőben sem járt: "Vajon ki lehetett az a boldogtalan nő, aki a testi szerelemről ilyen emléket hagyott benne?" De aztán nem tud ellenállni a kor szellemének: "Fel kellene akasztani minden nőt, aki a férfiak szemében lealázza azt, ami a legértékesebb és legszentebb a világon, az élet keletkezésének isteni misztériumát, a legjelentősebb és legfenségesebb aktust a világmindenségben."
Chopin aligha ismerte ezt az aktust. A szalonok császára, nők körülrajongottja, aki visszaretten a legkisebb testi érintkezéstől is. Talán férfiakkal érezhette volna jól magát - levelei részben erről tanúskodnak -, de hát az akkoriban még Párizsban is elképzelhetetlen volt.
Magány és magány. Chopin, kora egyik legnagyobb zongoristája alig lépett fel nyilvános koncerten, íme egy újabb ellentmondás. Szalonokban játszott, magánlakásokban, kiválasztottak szűk csoportjának. Az emlékezések szerint korántsem volt a zongora oroszlánja, mint Liszt, Thalberg vagy a ma már kevésbé ismert Kalkbrenner. Chopin halkan játszott, és olykor még a saját maga által a kottába beírt háromszoros fortét is háromszoros pianóval fogta. Sand mellett Liszt látta őt a legélesebben: "A társalgásban elkerült minden olyat, ami a saját személyére vonatkozott volna, érzéseit a legmélyebb diszkrécióval őrizte meg."
Talán csak Delacroix társaságában érezte igazán jól magát, persze vele nem kellett zenéről beszélni. A festő által megállás nélkül lázasan kifejtett esztétikai elméleteket hümmögve hallgatta, nem szólt hozzá, nem nyilatkozott meg. Az ilyesmi soha nem érdekelte, Chopin pályatársaival ellentétben nem érdeklődött sem a filozófia, sem az irodalom iránt, Schumann roppant műveltsége nyilván amolyan hóbortnak tűnt a szemében. Egyébként Delacroix festette róla a legszebb portrét, még 1840-ben. Valódi zsenikép ez, vadromantikus, egy olyan, démonoktól megszállt művészé, akinek még a haja is a lángésztől lobog, egy ifjan is már vén cigány ez, akinek húrja "vésznél szilajabban" zeng. Mennyire másként fest az egyetlen róla készült fényképen, 1849-ben, élete utolsó évében! Keserű, a világba félelemmel teli gyanakvással néző, végtelenül magányos férfi, aki már látja közeledni a véget. Ez az az ember, aki egy évvel ezelőtt így írt egy barátjának Edinburgh-ból: "A kastély nagyon szép, és ura roppant szeretetre méltó ember. Nagyon jól érzem magam. Zenei tervek viszont szóba sem jöhetnek - tökéletesen félresiklott vagyok, úgy érzem magam, mint szamár az álarcosbálban, vagy egy hegedűhúr, amelyet egy nagybőgőre feszítettek fel."
Elfogulatlanul, szinte kegyetlenül látta magát. Beszélik, hogy halála előtt még összes töredékben maradt műve kéziratát, vázlatát megsemmisítette. Mindenben rendet akart, és ezt sikerült is elérnie. A töredéket imádó, arról filozófiai elméleteket gyártó romantika tépett korában életműve lekerekített, kristálytiszta egész.
