Koncert

Cserepek – Ligeti és Lutosławski születésnapi koncertjei

  • Csont András
  • 2013. november 17.

Zene

Ligeti György és Witold Lutosławski közös ünneplését voltaképpen csak a véletlen meg a kerek számok iránti rajongás kreálta: a magyar zseni 90, a lengyel mester 100 éve született.

Művészi értelemben sosem álltak közel egymáshoz (igaz, távol sem); Ligeti grandiózus magyar nyelvű tanulmánykötetének névmutatójában hiába keressük Lutosławski nevét, és Wolfgang Burde 1993-as nagy Ligeti-monográfiájában is mindössze egyszer tűnik fel, valami teljesen mellékes összefüggésben. Zeneszerzői módszereik is eléggé eltérőek, lebutított módon szólva: míg Ligeti teljesen ellenőrzi és a legapróbb részletekig kidolgozza a partitúrát ("engedjék már meg, hogy kiélhessem a kényszerneurózisomat!", kiáltott fel egyszer önironikusan), addig Lutosławski sok jelentős művében voltaképpen nincs is partitúra. Az úgynevezett aleatorikus, azaz a véletlenre alapozó módszer hatalmas szabadságot hagy az előadóknak azzal, hogy csak a zene korlátait-kereteit jelöli ki, a többit kreativitásukra, vérmérsékletükre, éppen aktuális hangulatukra stb. bízza. Persze nem egy zenetudós vélt összefüggést találni Ligeti "mikropolifóniája" és Lutosławski "aleatorikus ellenpontja" között; és bár e kapcsolat valóban fennállhat, a lényeget alighanem a Várnai Péter egyik Lutosławski-tanulmányában idézett Ligeti-hasonlat fogja meg a legszellemesebben: ha valakinek a fejére esik egy cserép, akkor teljesen mindegy, hogy az a puszta véletlen vagy bonyolult tudományos számítások eredménye.

Ha e cserép nem más, mint a mű hatása a közönségre, akkor nyilván senkit sem érdekel, hogy a hatás hogyan jött létre, a lényeg, hogy megtörténjék. A két koncerten a Budapest Music Center csodálatos akusztikájú termében e képzeletbeli cserép többször is a fejünkre esett, noha nem minden esetben - persze ki gondolhatja ép ész-szel, hogy egy hangverseny minden pillanatában tökéletesre sikerülhet? Az első koncertet, melynek főszereplője a Gémesi Géza vezetésével fellépő Rondino kamarazenekar volt, inkább a felejthető kategóriába sorolnám. A legnagyobb élményt itt két olyan darab előadása hozta, amelyen az előadó már nem lehetett jelen: a nemrég elhunyt csodálatos cimbalomművésznő, Vékony Ildikó lemezről meghallgatott előadásában egy Kurtág-"szálka" (Un brin du bruyere a Witold) és Jeney Zoltán már a múlt héten is katartikusnak ható hommage-műve (Búcsú Ligeti Györgytől) hangzott el. A koncert elején egy-egy, még a népies eszme jegyében álló darabbal idézték fel a pályakezdők kiforratlan zenei világát, de már itt is feltűnt a kamarazenekar vonósainak nem eszményien tiszta intonációja. Ehhez járult némi ritmikus renyheség az érett Lutosławski egyik első remekében (Muzyka żáłobna - Gyászzene Bartók Béla emlékére), de itt is világosan hallható volt a zenészek elkötelezettsége, hite a megszólaltatott hangjegyekben. Mindez azonban csak a langyos hangulat megteremtéséhez volt elég.

Annál remekebbre sikerült a másik koncert október 7-én. Itt a Rozmán Lajos vezette Quaartsiluni Ensemble volt az egyik főszereplő. Rozmán Lajos minden mozdulatával, meghökkentően pontos beütéseivel, szenvedélyesen fegyelmezett testbeszédével azt közvetítette, hogy Marián Lejava Ligeti előtt tisztelgő Another Seven Bagatelles című, fúvósokra írt kamarazenéjének eljátszása és befogadása egyenesen létkérdés. Ha ilyen meggyőző a csábítás, könnyen megadjuk magukat neki - gondtalanul élveztük az ötletes muzsikát. Első számként Borbély László játszotta Ligeti zongorára írt etűdjeinek harmadik füzetét. Az első két sorozathoz képest ez talán már a fáradtabb, kevésbé szellemdús darabokat tartalmazza, és kissé ilyen volt az előadás is, fáradt, pontosabban talán túl szögletes, noha persze fejet hajtok Borbély László virtuóz játéka előtt.

Sokan már stockholmi premierje után az 1945 utáni korszak egyik legjelentősebb művének nevezték Lutosl/awski 1964-ben komponált Vonósnégyesét, és joggal. Az aleatorikus módszer egyik díszpéldánya, mely kollektív improvizációnak is nevezhető voltaképpen; az előadására alakult alkalmi kvartett (Varga Oscar, Tornyai Péter, Ludmány Dénes, Kántor Balázs) nagyszerűen tett eleget a társalkotói szerepet kínáló szerzői felhívásnak, szenvedélyesen, sok tűzzel, mérhetetlen elhivatottsággal és odaadással teremtettek izzó légkört. A cserép ismét a fejünkre esett.

Budapest Music Center, október 5., illetve 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.