Dékei Kriszta

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is kell írni két, Magyarországon jószerivel ismeretlen, fiatal és ráadásul nem is magyar művész közös kiállításáról.

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".

Egyik legismertebb mesekönyvrajzolónk a billentyűzet előtt sem jön zavarba: az általa írt és illusztrált Lenka ikerkönyve, a Palkó a könyvfesztiválra jelent meg. Műhelytitkokról és a tolerancia buktatóiról beszélgettünk.

A Paksi Képtárban Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől alcímmel jelölt kiállítás kurátora, Tatai Erzsébet hatalmas feladatra vállalkozott - és sikerrel meg is oldotta.

"Nem akarták, hogy folytassam" - állítja a kortárs művészeti múzeumot öt évig vezető művészettörténész és kurátor.

A tavalyi év Ausztriában a ruhájukat levedlő férfiak jegyében telt: a témában egymástól függetlenül két óriási anyagot mutattak be Bécsben és Linzben. A bécsi Leopold Múzeum plakátján három (egy fehér és egy fekete bőrű, illetve egy arab), kizárólag színes zoknit és futballcipőt viselő focista pózolt, a látogatókat a bejárat előtt pedig Ilse Haider Mr. Big című installációja, egy heverésző, monumentális férfiakt fogadta. A linzi Lentos Kunstmuseum Der Nackte Mann című kiállítását - akárcsak a budapesti változatot - Berhard Prinz egyik fotója, egy hosszú hajú, selymes bőrű, lányos arcú, hasán egy jól látható késelés nyomait viselő fiatalember reklámozta.

A francia művelődéstörténész 2008-ban írt s akkoriban nagy sikert aratott munkája letehetetlen olvasmány - de furcsa módon nem feltétlenül a főszöveg, hanem az apró lábjegyzetekben odavetett információk miatt. (Többek közt innen értesülhetünk az örököskaka - avagy libafos - színű ruhák rövid életű divatjáról is.)

Lehetséges, hogy egy gyanútlan, a kortárs képzőművészetben járatlan látogatót első pillantásra elrettent a Léna & Roselli Galéria terében elé táruló, szinte nyomasztóan zaklatott szín- és formaorgia, az összképet uraló patchworkszerű látvány. Közelebb merészkedve azonban, ha nem is könnyen, de felfejthető a vibráló munkákon felbukkanó különféle elemek és jelentések bonyolult mátrixa, megérthető a szokatlan következetességgel felépített festői kézjegy.

Nem először fordul elő, hogy a grafikusként induló, majd a fotó és a videó felé forduló művész egyetlen installációt helyez el egy adott térben. 2011-ben a Paksi Képtár csarnokában kék és fekete dobozokból épített fel óriási, hajóra emlékeztető építményt (melyen egy adott nézőpontból kiolvasható volt a God Bless felirat), egy évvel korábban pedig a Miskolci Galéria fekete műanyaggal bevont terében szókapcsolatok, szavak töredékeit állította ki (ezek a megnyitó előtt "estek le" a falról).

A 2004-ben a rangos Turner-díjat elnyerő művész legutóbbi munkájával a londoni olimpia idején találkozhattak a nézők - a nagy sikerű Istenkáromlás nem más, mint Stonehenge prehistorikus köveinek életnagyságú és felfújható másolata -, legközelebb pedig idén, a Velencei Biennále brit pavilonjában mutatkozik be.

A világhírű német művész nem először állít ki Magyarországon - talán az 1993-ban a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott, a magyar viszonyokra adaptált utazó tárlata (A megnyomorított ember) volt a legérdekesebb.