Bedobozolt rémálmok

Is this real?

Képzőművészet

Mindenki tudja, hogy a fotográfia feltalálója Louis Jacques Mandé Daguerre volt, de az már kevésbé ismert tény, hogy nevéhez számos, mára már feledésbe merült, a tér- és fényhatásokkal operáló illuzionisztikus technika meghonosítása is köthető. A párizsi Opera díszletfestője 1822-ben mutatta be az első diorámáját: két hatalmas, fedőfestékkel bevont, szemből és hátulról is megvilágított transzparens vásznat, amely a fényeffektusok hatására háromdimenzióssá változott, szinte mozogni kezdett. Daguerre valójában a perspektivikus (katasztrófákat vagy erotikus jeleneteket bemutató) kukucskálódobozok ötletét vette át, s a hatást még azzal is fokozta, hogy megmozgatta az elsötétített teremben ülő nézőket: a színházi páholyokat és a nézőfolyosót a második kép megtekintéséhez elforgatták. A technika második virágkorát a huszadik század harmincas éveiben élte, s nyomait még ma is megcsodálhatjuk egy-egy természettudományi gyűjteményben, a kitömött állatokat "természetes körülményeik" között bemutató részlegben.

Budapest egyik legújabb, decemberben debütáló galériája, a Chimera-Project Space nem véletlenül fordult a látványtechnika eme, mára a nagyközönség szemében kuriózummá váló formájához, hiszen számos kortárs képzőművész (többek közt Jake és Dinos Chapman) készít a "valóságot" imitáló diorámaképeket. Bár a négy fiatal, de külföldön is ismert művész különféle módon közelít a dioráma mára már felhígult fogalmához, a kiállítás nem feltétlenül ettől, hanem attól a feszültségtől izgalmas, amely a megszokottnál is sokkal kisebb doboztérben (galériában) elhelyezett dobozok (alternatív valóság-makettek) megtekintése (a nézőből előcsalogatott, kukucskáló gyermeki én) és a horrorisztikus, de egyben humoros látvány között feszül.

Az összképből némileg kilóg (mivel nem dioráma) Szabó Eszter animációs video-loopja (A Paradicsom visszahódítása). A megfestett figurákkal benépesített jövőbeli városkép a mai ideológiai katyvasz hű lenyomata. A főtéren István király szobra mellett egy Szent Koronát formázó szökőkút pompázik, a zsúptetővel fedett városházával szemben egy kettős kereszttel díszített rózsaszín jurta áll. A járókelők - a megannyi hétköznapi, szakadt alak - néha teljesen idétlen mozgását és furcsa, repetitív cselekedeteit (imádkozó, majd áldást osztó asszony, a boltba beugráló házaspár) olykor megzavarja a virágokból kirakott Szent Koronát körbehurcolászó lovas szekér - a jelenet abszurditását csak tovább fokozza az a fényképezéshez pózoló turista hölgy, aki első királyunk heregolyókat formázó talapzatát simogatja. Ez a fajta finom, ironikus, ámde kedves humor nem jellemző a többiek munkáira: futurisztikus látomásaik leginkább rémálmok reinkarnációinak tűnnek.

Bár a doboztérvalóságokat építő Máriás István (alias Horror Pista) munkája nem igazán átütő (ráadásul a Roni Loves You 2. című munkája valamiért most az Új triász-kori áldozatbemutatás fedőnevet kapta), de megjelenik benne a kiállítás egyik fontos motívuma, a dinoszaurusz, amely ismét viszszatér az ember által elhagyott világba, a leégett fák és romos épületek közé, hogy a túlélő állatokra vadásszon. Lopakodását egy McDonald's-bohóc vigyázza, megfejelve a mecsetsziluettet formázó háttérrel és a Szabadságszoborral - ez azért kritikának túl hatásvadász. A profizmust mind a technikában, mind a hűvös nyomasztásban Icko Dávid képviseli. A több (a Nagyváros esetében négy) kukucskálólyukkal ellátott (és ezáltal különböző valóság-metszeteket felkínáló) dobozokban antropomorfizált állatok, szörnyektől menekülő emberek, a hideglelős veszélyről mit sem sejtő vadállatok nyüzsögnek - végtelenül elegáns, a fekete-fehér fotókra és filmekre emlékeztető színvilággal megoldva. A Hitchcockot idéző beállításokból olyan baljós fenyegetés, hideglelős és megfoghatatlan iszonyat árad, hogy komolyan el kell gondolkoznunk azon, vajon életünket miért is tekintjük biztonságosnak.

Karácsonyi László (másként Leslie Xmas) - aki arról híresült el, hogy a diplomamunkáját saját készítésű páncélzatban és sisakban védte meg, s akiről az is tudható, hogy nagyon sokszor alkalmaz művészettörténeti parafrázisokat - egyik munkájában a korábbi füvesített szobrokat, kerámianippeket és gyerekjátékokat felhasználó műveit összegzi. A műfüvön "legelésző" porcelánnyuszik melletti házban (kukucskálódobozban) drámai események zajlanak: a cicás poszterrel ékesített lányszobában alvó Barbie baba mellett egy kézigránátot szorongató katona lapul, a kint rohangászó ellenség pedig nem más, mint a villámlás fényében feltűnő ragadozó őshüllő. (A dinoszaurusz feje - a Trófea című szobrát megidézve - ott virít a szoba falán.) A másik mű valódi unikum, a peep show vicces átirata: a vörös bársonnyal eltakart mű megtekintéséhez le kell térdelnünk egy imazsámolyra emlékeztető tárgyra, hogy megleshessük a női testben reinkarnálódó szarvasgidát, amint rúdtáncosnőként forog körbe-körbe (Deer Show).

A kiállítás legfontosabb, legüdítőbb és legmegrázóbb műve egy közös (a kurátorok által "kollaboratívnak" nevezett) alkotás, Icko, Karácsonyi és Máriás "régészeti feltárása". A kicsiny galéria felső részében egy előttünk láthatatlan, rejtett tér nyílik meg, a kibontott falrészlet mögött egy ismeretlen világ tűnik fel (Nach dem Vorbild der Natur). A téglák mögül felsejlő párhuzamos lét (a szennyezett tavon úszó szigeten álldogáló fiatal hölgy, akit egy lámpaszemű szörny ijesztget) maga a megtestesült rémálom - ezek után hihetünk-e még abban, hogy a szobánk fala mögül nem kúszik elő és tör ránk valami rejtélyes ellenség?

Chimera-Project Space, Budapest VII., Klauzál tér 5. Nyitva: március 16-ig

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.