"Beindul a katasztrófaturizmus" – Bencsik Barnabás a Ludwig Múzeumról

  • Dékei Kriszta
  • 2013.05.19 10:50

Képzőművészet

"Nem akarták, hogy folytassam" - állítja a kortárs művészeti múzeumot öt évig vezető művészettörténész és kurátor. Mint mindent, a lehetséges szakmai érveket is titkosították - mindenesetre a javaslattevő bizottság a másik jelölt nevét ajánlotta a miniszter figyelmébe. De Bencsik szerint a történetben jöhetnek még fordulatok.

Magyar Narancs: Amikor 2008-ban átvetted a Ludwig Múzeumot, elég szigorú helyzetjelentést írtál róla. Mi változott azóta?

Bencsik Barnabás: Sokkal láthatóbbá szerettem volna tenni a múzeumot és a kortárs művészetet a kulturális nyilvánosságban. A Ludwig akkorra már egy kicsit elfáradt, és nem használta ki a benne rejlő lehetőségeket. A budapesti Ludwig egy nagy nemzetközi kortárs művészeti brandhez tartozik, és gyűjteményében egyszerre van jelen a globális, a közép-európai és a magyar kortárs művészet.

MN: De ezek az elemek már az alapításkor megvoltak.

BB: Igen, mert 1989-ben Peter Ludwignak ez volt a határozott elképzelése. Azért adományozta a magyar államnak nemzetközi művészek 60-as, 70-es, 80-as évekbeli alkotásait, hogy ebben a globális kontextusban jelenjen meg a kortárs magyar művészet. Amikor 1996-tól el lehetett kezdeni a gyűjteményt gyarapítani, akkor Néray Katalin, az akkori igazgató is a szomszéd országok, például a román és lengyel művészek felé fordult. Egyrészt szerettem volna továbbfejleszteni a koncepciót, mert a régióban senkinek sincs ilyen markáns, a közép-európai művészetet reprezentáló gyűjteménye. Másrészt sokkal intenzívebben gondolkodtam a nemzetközi szcénával kapcsolatos együttműködésben.

false

MN: Ezt a folyamatot sikeresnek tartod?

BB: A visszajelzések ezt igazolják.

MN: Kik? A közönség, a nemzetközi vagy a magyar szcéna?

BB: Szerintem mindegyik, de nézzünk egy másik, a három említettet is lefedő aspektust. Megjelentünk a Facebookon, és mára negyvenezer követőnk van - Magyarországon talán egyetlen, a kortárs kultúrával foglalkozó intézménynek sincs ekkora beágyazottsága.

MN: Ez nyilván azért is van, mert nemcsak kiállítások vannak, hanem sok a kapcsolódó program, előadások, családi délelőttök, idegen nyelvű vezetés...

BB: Ezért is szervezünk sokféle programot, hogy minél többféle célcsoportot elérjünk, és a láthatóságot növeljük. A Facebook egzakt indikátor: nemcsak a követők és interakciók száma, hanem azok tartalma, a megosztások statisztikai követhetősége miatt. Emiatt is gondolom azt, hogy a látogatószámok bűvöletében élni ma már kicsit anakronisztikus, hiszen az utóbbi évek válsága, a társadalmi mértékű elszegényedés következtében éppen a kulturális fogyasztás csökkent a legradikálisabban. Nem feltétlenül az a fontos, hogy a web 2.0-n megismert információk miatt valaki bejöjjön a múzeumba - de ha mégis, az csak jó -, hanem hogy így bizonyos témák bekerülnek a kulturális vagy az intellektuális közbeszédbe. Ez látszott például a Mapplethorpe-kiállításnál, amikor a blogokon, a különböző közösségi site-okon elkezdtek burjánzani a megosztások és a reflexiók.

MN: Olyan emberek számára is fontossá válik a kortárs művészet, akik ezelőtt nem is hallottak róla.

BB: Ebben egészen biztos vagyok. A képzőművészetnek és kortárs kultúrának az a legfontosabb küldetése, hogy folyamatosan rákérdezzen a bennünket körülvevő valóságra, és egészen más és szokatlan szempontból, az ideológiáktól és mindenféle prekoncepcióktól mentesen, teljesen szabadon, a már adott gondolati struktúrákat megkerülve értelmezze. Olyan mértékben fokozódott a manipuláció a nyilvánosságban, hogy a manipulációmentes kommunikáció, amely a művészetben adott, azok a gondolatok, amelyek láthatóvá vagy értelmezhetővé teszik számodra, hogyan működik a manipuláció, és hogyan tudod hatástalanítani azt - mindez egyre izgalmasabbá válik, még annak is, aki a kortárs művészetnek ezt a kritikai potenciálját eddig nem ismerte. Ebben a kontextusban sokkal szabadabban és inspirálóbban vitatkozhatnak például Mapplethorpe művészetéről, a homoszexualitásról, a toleranciáról, az identitás kérdéseiről és egy sor más, égető társadalmi problémáról.

MN: Jelenleg az Emminek nevezett minisztériumhoz tartoztok. Jelezték, hogy nem elégedettek a munkátokkal?

BB: Az elmúlt öt évben a dicséreteken és a kiváló minősítéseken kívül más visszajelzést nem kaptunk.

MN: Nem is próbáltak beleszólni? Hisz azt látjuk, hogy szinte már mindenki behódolt a politikai nyomásnak. Úgy tűnik, veled ez nem történt meg.

BB: Örülök, hogy ez kívülről is így látszik. Semmilyen nyilvánvaló nyomásgyakorlás nem történt. Ehhez képest végképp meglepő az a fordulat, ami az utolsó hónapokban történt: valószínűleg csak azért, mert nem akartak nagy felhajtást az igazgatói pályázat körül, el akarták kerülni a botrányokat. De nem hiszem, hogy ebben a "forradalmi" környezetben ez az alig látható modortalanság sokaknak feltűnne.

MN: Kik voltak a pályázat zsűrijében?

BB: Négy minisztériumi tisztviselő: Hammerstein Judit helyettes államtitkár, Vígh Annamária, a közgyűjteményi főosztály vezetője, Boros Géza, a művészeti osztály vezetője és Révész Mária, Balog miniszter politikai főtanácsadója - ő ott ült az Alföldi-Vidnyánszky-bizottságban is. A "szakmaiságot" a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója, Fogas Ottó régész jelenítette meg, továbbá P. Szabó Ernő, a Magyar Nemzet újságírója, Káel Csaba, a Müpa vezetője és Csáji Attila, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke - nyilvánvalóvá téve az MMA térfoglalását minden döntéshozó testületben. Ezenkívül, mint pityke a kalapon, az egyetlen meghívott szakmai szervezet képviseletében az AICA (a műkritikusok nemzetközi szövetsége - a szerk.) magyar szekciójának elnökségi tagja, Mélyi József művészettörténész-kritikus és a múzeumi közalkalmazotti tanácsból Piringer Patrícia volt ott.

MN: Ketten szavaztak rád.

BB: Az összeállításból látható, hogy a szakmai szempontrendszer érvényesüléséről meglehetősen kérdéses beszélni, ezért nyilvánvaló, hogy nem szakmai, hanem politikai döntés született. Ennek a végrehajtását nem lehetett a véletlenre bízni. Nem akarták, hogy folytassam.

MN: Mélyi az artportal.hu-n megírta, hogy "teljes körű titoktartási kötelezettség" terheli a bizottsági tagokat. Szerinted miért?

BB: A titoktartási őrület hozzátartozik a rendszer logikájához. Minimalizálják az esélyt, hogy a nyilvánosság a részleteken keresztül értelmezhesse a helyzeteket: bár mindenki tisztában van azzal, hogy nincsenek olyan titkok, amik előbb vagy utóbb ne derülnének ki. A bizottsági meghallgatás után egyből feltettem a pályázatomat az internetre, az exindex.hu-ra. A művészeti portál felkérte a másik pályázót, Fabényi Júliát is, hogy vállalja a nyilvános szakmai megmérettetést. Megtagadta. Így a miniszter döntése előtt a politikailag elkötelezett javaslattevő bizottságon kívül senki sem ismerheti meg a következő öt évre vonatkozó elképzeléseit. Egy ilyen jelentőségű, közpénzekből fenntartott intézmény esetében ez szakmai és morális szempontból elfogadhatatlan. Még a nyilvános beszélgetést sem vállalta, amit a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület kezdeményezett, pedig 2005-ben részt vett az akkori, a Műcsarnokot érintő döntés előtti pályázati vitán - velem és Petrányi Zsolttal. Akkor nem zavarta ez a helyzet - igaz, akkor a Műcsarnok igazgatói posztjából pályázott újra.

MN: Fabényi Júlia pályázata állítólag mindössze tízoldalas. Olvastad?

BB: Nem, csak hallottam róla ezt-azt.

MN: Kicsit álságosnak éreztem azt a vitát, hogy kell-e egyáltalán pályázatot hirdetni egy ilyen funkció betöltéséhez. Mi erről a véleményed?

BB: Amikor L. Simon László, az akkori államtitkár előállt ezzel, nem is értettem, miről beszél. Demokratikusan működő intézményrendszerben nyilvánvaló, hogy a közpénzek elköltése demokratikus pályáztatás útján, csak a különböző szakmai teljesítmények összevetésén keresztül történhet. L. Simon szerint nincs szükség ilyen színjátékra. Most, hogy végigéltem egy ilyen méltatlan és bizonyos mozzanataiban megalázó színjátékot, néha azt gondolom, igaza van. Lehet, hogy korrektebb, ha kinevezik az ideológiai szempontból megfelelő személyt, és nem is indokolják, mert minek. Mindezek ellenére hiszek a szakmai megmérettetésben.

MN: Azért még létrejöhet az a helyzet is, hogy olyat neveznek ki, aki nem is pályázott.

BB: 2010-ben a Műcsarnok esetében ez volt a forgatókönyv. Bármi megtörténhet. De ez a mostani eljárás az egész szakma és ezen belül a nemzetközi jelentőségű kiállításokat létrehozó kurátori csapat arculcsapása, akik olyan, a kultúrdiplomácia szempontjából fontos intézményekkel állnak kapcsolatban, mint a New York-i MoMA, a Tate, a Pompidou vagy az amszterdami Stedelijk Múzeum. Ezért tettem közzé a támogató leveleket is az interneten, mert kiderül belőlük, hogy ezek az intézmények fontosnak tartják, hogy a Ludwig Múzeum ilyen jellegű kiállítási politikát folytasson, ilyen kutatási programokat vigyen végig, és partnerük legyen a közép-európai régióban. Ezt a pozíciót a Ludwig nem véletlenül, hanem nagyon szisztematikus, kitartó és minőségi munkával érte el. Most meg bedobják a kukába.

MN: A tervbe vett kiállítások mennyire kötik meg az új igazgató kezét?

BB: Semennyire. A kiállítások szakmai hitelesség alapján jönnek: ezeket hosszú távon és csakis kölcsönös bizalmi alapon lehet létrehozni. A bizalom az általunk képviselt szakmai minőségnek és szemléletmódnak szól. Ha másokból áll a szakmai stáb, akkor a folytonosság megszakad, és lehet a nulláról kezdeni az építkezést.

MN: És mit kezd az igazgató a letárgyalt kiállításokkal? Végigviheti?

BB: Nem vagyok benne biztos. Például Marina Abramoviccsal - akinek az emigrációja óta nem volt közép-európai kiállítása - évek óta tárgyalunk egy 2014-es nagy tárlatról, ami aztán Varsóba menne tovább. Abramovic küldött egy levelet, hogy vállalja, de csak akkor, ha sem a személyi, sem az intézménypolitikai feltételek nem változnak meg. Számos ilyen elkezdett projektünk van, ami nem azért kapcsolódik hozzánk, mert annyira jó fejek vagyunk, hanem mert bizonyítottuk a szakmai színvonalat és a hitelességünket. Például ahhoz, hogy a Tate kölcsönözzön nekünk a Moholy-Nagy-kiállításra műveket, előtte évekig tesztelték a Ludwigot. A másik, amivel talán nem számol a kulturális kormányzat, hogy a jelenlegi kultúrpolitikának milyen nemzetközi következményei lehetnek. Mert a kulturális élet sokkal szabadabban működik, sokkal autonómabb, önállóbban tud döntéseket hozni, mint az Európai Bizottság vagy a strasbourgi parlament. Egy múzeum igazgatójának semmiből nem áll, hogy ne adja oda azt a művet, amit, mondjuk, egy magyar múzeum szeretne kiállítani.

MN: Nem érzed veszélyesnek, hogy minden közpénzből fenntartott intézményt bekebelez a kultúrpolitika?

BB: Majd beindul a katasztrófaturizmus, ami egyre érdekesebbé teszi ezt a különös jelenséget, az Európa közepén meglátogatható kulturális rezervátumot. Az intézményrendszer egészének átalakítása, a döntések során érvényesülő megfontolásrendszer - mert ideológiának azért nem mondanám - sajnos mind az izoláció irányába hat. Teljes befelé fordulás, magába roskadás, a meg nem értettségből fakadó sértődöttség és elzárkózás minden külső hatástól. Persze ez évszázados hagyomány a magyar kultúrában. De iszonyú veszélyes.

MN: A kulturális szféra pénzelvonásai mennyiben érintették a LuMút?

BB: Annyira, hogy 2011 óta a költségvetési támogatás csak a bérekre meg a rezsire elég. A kiállításainkat a folyó bevételeinkből fedezzük. 2008-hoz képest évente 150 millióval kevesebb pénzt kapunk a minisztériumtól, 2011 novemberében pedig egy hét alatt kellett tizenkét státust megszüntetni a hatvankettőből a kötelező, húszszázalékos leépítés miatt.

MN: Vannak szponzoraitok?

BB: Már nincsenek.

MN: Mikor tűntek el?

BB: Amikor bevezették a bankadót. Előtte szinte az összes nagy bankkal kapcsolatban álltunk; nem gigantikus mértékben, de évente egyenként öt-tíz millió forinttal támogattak bennünket. 2011-től ez sincs.

MN: A Ludwig Alapítvány pénzeli a műtárgyvásárlások nagy részét. Miben segít még?

BB: Az aacheni alapítvány a Ludwig múzeumok közös networkjét irányítja, műtárgyakat, műtárgykölcsönzéseket és közös projekteket támogat. A Fotórealizmus kiállítás például nagymértékben az aacheni alapítvány finanszírozásával jött létre. A következő évekre is terveztünk több ilyen együttműködést, amik olyan izgalmas területeket tártak volna fel, mint például Peter Ludwig szovjetunióbeli működése és kelet-európai vásárlásai, ennek stratégiái. Ez mostanáig az aacheni és a kölni múzeum számára teljesen ismeretlen terület volt, mert ők elsősorban a pop-artra meg Picassóra voltak büszkék. Az utóbbi időben viszont ráébredtek, hogy Peter Ludwig komolyan dolgozott a vasfüggöny túloldalán is. Tudatosult bennük, hogy ez a korábban kevésbé értékelt téma legalább annyira izgalmas - ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy kiállításainkban nagyon koncentráltan és erőteljesen mutattuk fel a közép-európai térség hidegháborúbeli korszakának képzőművészeti lenyomatait.

MN: Van az alapítványnak bármilyen ráhatása az itteni döntésekre? Például kötelező, hogy elfogadja azt az igazgatót, akit az állam kinevez?

BB: Formálisan igen, ugyanakkor ők felelnek a Ludwig név megfelelő használatáért. Ilyen helyzet eddig még nem fordult elő. De bármennyire óvatosak és konzervatívak az alapítvány kurátorai, ez a történet még tartogathat fordulatokat. A minisztériumi döntés okát és a célját viszont még mindig nem értem, nincs rá magyarázatom. Hacsak nem a bevetett politikai mechanizmusok lecsapódásaként értékeljük. Amíg a politikai és ideológiai befolyásolás kívülről jön, addig a kinnrekedtek számára is érzékelhető, ráadásul nem elég hatékony: ezért a cenzúrát bele kell helyezni a rendszerbe, interiorizálni kell - ez pedig csak a kultúrpolitikai igazodást megbízhatóan garantáló személyeken keresztül lehetséges. Valószínűleg ezért fontos az eltávolításom, hogy a hazai szcénában meglehetősen szokatlan, autonóm szakmai pozíciómmal ne tudjam veszélyeztetni ezt a harmonikusan működő rendszert.

MN: Hát a Műcsarnok igazgatója belesimult ebbe a rendszerbe, hiszen Gulyás Gábor - mint a mesebeli lány - úgy ment el a Műcsarnokból, hogy maradt. Ebben a mesében viszont hoppon maradt az MMA. Kell nekik egy másik hely?

BB: Nyilván. Mindent kontrollálni kell, ezt diktálja a területfoglalás háborús logikája. Nem maradhatnak az arcvonal mögött ellenséges géppuskafészkek.

Neked ajánljuk