Kiállítás

Feleletet ne keress

Csontó Lajos: Vicces sztori

  • Dékei Kriszta
  • 2013.04.21 12:03

Képzőművészet

Nem először fordul elő, hogy a grafikusként induló, majd a fotó és a videó felé forduló művész egyetlen installációt helyez el egy adott térben. 2011-ben a Paksi Képtár csarnokában kék és fekete dobozokból épített fel óriási, hajóra emlékeztető építményt (melyen egy adott nézőpontból kiolvasható volt a God Bless felirat), egy évvel korábban pedig a Miskolci Galéria fekete műanyaggal bevont terében szókapcsolatok, szavak töredékeit állította ki (ezek a megnyitó előtt "estek le" a falról).

Most a debreceni Modem harmadik emeletének teremsorában bemutatott, önmagukban is megálló művek állnak össze egyetlen installációvá.A komplexitás érzetét nem a (sokértelmű) cím kelti a befogadóban, hanem a kiállítás nagyvonalú technikai egységessége, amely egyúttal azt is elfedi, hogy a munkák nagy része az utóbbi tizenkét évben készült, s nem egy többször is látható volt más kiállításokon. A fotókat és videoinstallációkat a termeken végigfutó rajzok mozgatják meg, azok a családi archívumból, talált fényképekből, esetleg a médiából ismert képekből kiinduló munkák, melyeket most Csontó egy projektor segítségével felnagyított, majd fehér krétával a fekete falakra rajzolt. A sötét háttérből elősejlő testetlen szellemalakok (például a God Bless feliratú táblával tüntetők, vagy a bokszolók) azonban sokkal jobban kötődnek a kiállítás munkacíméhez (Brain), az elmében járkáló, a tudattalanban keresgélő, az elfeledettnek hitt emlékeket előhívó kósza gondolatfoszlányokhoz. A Vicces sztori cím ugyanis a személyest az általános szintre "száműzi"; s ez még akkor is kár, ha belátjuk, hogy egyéni történeteink egyediségében hinni merő illúzió, hogy "nagy" meséink valójában jelentéktelenek, hiszen bárkivel megtörténhetnek.

Bár ez a melankolikus lemondás vagy távolságtartás átszűrődik a műveken, Csontó alkotásai nem veszítik el a humort és az öniróniát sem. Fellelhetjük a filmes és művészettörténeti utalásokkal (Manet) gazdagított, Reggeli a szabadban című önarcképén - a szemüveges, fehér fürdőköpenyes és kávécsészét szorongató művész békésen álldogál a hófödte tájban - vagy a kiállításról készült werkfilm egyik jelenetében, ahol Csontó a "leszarva" és "gyér hajú" szavak övezte glóriában látható. Bár az installációban szintén találhatók vicces, a térre reflektáló munkák - nyitott ablakot formázó krétarajz a valóságos ajtó mellett -, a fekete dobozba zárt világ szövedékében néhány együttállás a munkák immanens jelentésmezőit is módosítja. Például a Lecke (2006) esetében, amely egy valódi tízezres bankjegyekből kirakott, több mint kétmillió forintot "tartalmazó" kép és a mellé helyezett, azonos alakú, bankjegy formájú, de fehér papírlapokból elkészített sík kettőséből, továbbá a rájuk vetített kétféle képből áll össze. A pénz felett angyalkák lóbálják a lábukat, míg a fehér semmi előtt akasztott emberek alsó végtagjai látszanak - és mindez éppen a közelben elhelyezett "sírfeliraton", A végtelen is megtelik utakkal című videóban izgő-mozgó nyüvek és kukacok látványától veszíti el szakrális jellegét.

Talán ellentmondásnak tűnik, hogy a rajzok nem állnak össze képregénnyé, de - mint azt a posztmodern beköszönte óta tudjuk - ez így van jól, hiszen emlékeink s a belőlük felépíthető (akár) vicces sztorik sem állnak össze egységes történetté. Miközben bolyongunk ebben az éjfekete, kéken derengő, fehéren pulzáló és töredezett világban, lassan és alattomosan előkúszó bizonytalanság lesz úrrá rajtunk. Még a művészre leginkább jellemző megoldással készült, a kép és a szöveg enigmatikus kapcsolatán alapuló, két 19. század elején készült gyerekportréra írt párbeszéd ("Rohadt vagy. Nem tartozom semmivel" - mondja a kisfiú, "Félreértettél, de hát ez a dolgod" - feleli a kislány) is baljós fenyegetést áraszt. Ebben a kontextusban a - Csontó műveire szintén jellemző - "ki beszél?" problémája, a pontos beszédhelyzet határozatlansága sokkal inkább kiemelődik, akárcsak az újra és újra felbukkanó (például egy 2006-ban készült installáción szövegként is megjelenő) Ne félj című videóban, ahol kötött anyagokon és fordított időrendben lejátszva jelenik meg a "Van még idő" és a "Nincs már idő" egymást kizáró állítása.

Itt és most az éjszaka uralkodik. Két Hold beszélget (?) egymással, s holdak serege bukkan fel a krétarajzokon és az egyik legszebb installáción is (Még nem elég, 2005). A diszkógömbszerűen forgó bolygómáson a talányos szövegekmellett egy monotonul úszó ember sziluettje is felismerhető, "akivel" a kiállítás egy későbbi pontján is találkozhatunk (Himnusz, 2004). Bármennyire nyugalmasnak tűnhet a vízben lebegés képzete, felülírják azok a részletek, amelyek az elvágyódásról, az iránytalan menekülésről beszélnek (semmibe vezető csigalépcső és létra rajza, az éjszakában üldözött, szökni próbáló biciklistáról készült video).

A kiállítás érdeme, hogy számos más értelmezés előtt is megnyílik. De sorvezetőként nem árt figyelembe venni az egyik mű roncsolt szövegéből kiugró mondatokat: "Feleletet rá ne keressél. Ideje az álmainkat józanul szemügyre venni. Tiszta és kemény az alkonyat."

Modem, Debrecen, Baltazár Dezső tér 1., nyitva június 2-ig

Neked ajánljuk