Az elsősorban olajfestményeket, másodsorban kollázsokat és akvarelleket készítő Tinei különös munkáit egyfajta univerzális, de nehezen verbalizálható képi nyelv jellemzi. Ez a riasztóan idegen, néha meghökkentő, mégis valahonnan ismerős világ kicsit olyan, mint ahogy egy - a jobb krimikben felbukkanó - detektív vagy védőügyvéd a felderítendő ügy kezdetén látja a szereplőket: homályosan és arctalanul. A befogadó (a magánkopó) sem igen tudja, hogy gyilkosokat vagy áldozatokat lát - a művész ugyanis sok esetben kiszakítja az internetről leszedett vagy a képes újságokból kiemelt emberi alakokat az eredeti környezetből, a konkrét térből és időből.
Tinei munkáiból ráadásul kilúgozódik a történet, avagy a narratíva, sőt, a portrék arcvonásai, az arcok jellegzetes jegyei is elmosódottá, felismerhetetlenné válnak - még abban az esetben is, amikor sejtjük, hogy híres emberek szerepelnek a képen. Máskor éppen rejtőzködnek a szereplők; hiszen vagy háttal látjuk őket, vagy a művészre jellemző "tetoválással" beborítva.
A Deák Erika Galériában látható tizenhárom mű visszhangozza Tinei korábbi munkáinak jellegzetes jegyeit, a különös, kék festékkel felvitt "tetkókat", ezeket az inkább hólyagokra és kelésekre, kéken vérző sebekre és/vagy színházi maszkokra emlékeztető jeleket. Az elidegenített, néhol már a halállal "kacérkodó" művek (például a White face/Fehér arc vagy a Head/Fej) esetében nehéz eldönteni, hogy rejtőzködő gyilkosokat vagy megbélyegzett áldozatokat, öngyilkosságot elkövető embereket (Bird/Madarak) vagy a sötétségben meglapuló menekülőket (Tree/Fa) látunk. Tinei folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt. Nem csupán azzal, hogy a munkáiban szereplő megsebzett alakok az (akár többféle) identitásnak a nehezen, de azért talán megszerezhető egyensúlyát és valamiféle tökéletességét zúzzák szét, hanem azzal is, hogy egy félredöccent, kietlen és magányos világ képi lenyomatainak érezzük őket. A néhol kidolgozott, néhol elkent részletekből kialakuló sérült képegész ("a képfoszlány") a kiállítás címében is nyomatékot kap: Tinei éppen azért használ roncsolt/nehézkes angol szöveget, hogy érzékeltesse munkái töredékes jellegét.
A művész a zavart azzal is fokozza, hogy két műcsoport látszólag idegen testként ékelődik be a kiállításba. Az egyik - a Seven years of education/A tanulás hét éve - elsőre a képzőművészeti főiskolán vagy egyetemen elvégzett félakt- vagy portréstúdiumok bemutatásának tűnik; de már a második ránézés után világos, hogy tudatos imitációról, kamuflázsról beszélhetünk. Tinei nem az eredeti rajzlapokat ragasztja fel a képre, hanem újrafesti és -rajzolja őket. Vagy nem, hiszen nem tudhatjuk, hogy voltak-e ilyen művei, mint ahogy azt sem, miként sikerült egy látszólag rendezetlen, hiányos kompozíció ilyen tökéletesre. A másik a művészeket és művészettörténészeket folyamatosan izgató kérdés kétféle megoldása: miként kivitelezhető az avantgárd, a modern és a posztmodern kora után, hogy egy sík felület térbelivé váljon, illetve lehet-e újat mondani erről a kérdésről. A leírtak alapján feltehetően nem meglepő, hogy a művész nem ad választ, "csupán" zavart okoz. A Haircut/Hajvágás című kicsiny fotóalapú munkán azzal, hogy belenyúl, beleszínez, és cukorka- vagy sztaniolpapír applikációt helyez el a művön, továbbá transzparenssé teszi a rétegeket, azaz létrehoz egy sajátos, mixelt struktúrát, kizökkenti a nézőt az elvárásaiból: nem választ kapunk tehát, hanem a kérdésekre adott kérdéseket. A másik mű, a Red painting/Vörös festmény (képünkön) már a megfogalmazhatóság vagy az értelmezhetőség határán áll: lehet a művészeti szcénára vonatkozó kritika (a feketés monokróm kép vöröses monokrómra cserélése, azaz a művek devalválódása), de lehet egyfajta "fedéstörténet" is: a művi valóságra hártyaként telepedő újabb művi valóságok "bemutatása" is. Pont a sík- és térbeli munkák átjárhatósága, a problémára adott játékos válasz miatt válik ez a kiállítás egyik legjobb művévé.
A befogadó egy talajt vesztett, irreális világban kóborol, ahol vele együtt rejtőzködnek a megsebzett, hideg magányban ázó testek is. Tinei munkái a lélekre hatnak: egyfajta tisztítókúrák, ahol világossá válik, hogy sebezhetők és a saját életünkben is idegenek vagyunk. A kiállítást átható depreszszió, az elénk táruló kiüresedett, szomorú és magányos világ egyszerre borzasztja el és inspirálja is a látogatót. Ez utóbbit olyannyira, hogy megállás nélkül válaszokat keres. Pedig még Marlowe vagy Perry Mason is sokat szenvedett volna, ha ilyen feladat elé állítják. Nem tudjuk, milyen megoldást adtak volna a Bird című, szájába egy madárkát tömő tetovált férfi esetére. A megfejtéseket a szerkesztőség címére küldjék!
Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva augusztus 3-ig
