Kiállítás

Szájba tömött madár

Alexander Tinei: Why don't you say hello ever again?

Képzőművészet

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".

Az elsősorban olajfestményeket, másodsorban kollázsokat és akvarelleket készítő Tinei különös munkáit egyfajta univerzális, de nehezen verbalizálható képi nyelv jellemzi. Ez a riasztóan idegen, néha meghökkentő, mégis valahonnan ismerős világ kicsit olyan, mint ahogy egy - a jobb krimikben felbukkanó - detektív vagy védőügyvéd a felderítendő ügy kezdetén látja a szereplőket: homályosan és arctalanul. A befogadó (a magánkopó) sem igen tudja, hogy gyilkosokat vagy áldozatokat lát - a művész ugyanis sok esetben kiszakítja az internetről leszedett vagy a képes újságokból kiemelt emberi alakokat az eredeti környezetből, a konkrét térből és időből.

Tinei munkáiból ráadásul kilúgozódik a történet, avagy a narratíva, sőt, a portrék arcvonásai, az arcok jellegzetes jegyei is elmosódottá, felismerhetetlenné válnak - még abban az esetben is, amikor sejtjük, hogy híres emberek szerepelnek a képen. Máskor éppen rejtőzködnek a szereplők; hiszen vagy háttal látjuk őket, vagy a művészre jellemző "tetoválással" beborítva.

A Deák Erika Galériában látható tizenhárom mű visszhangozza Tinei korábbi munkáinak jellegzetes jegyeit, a különös, kék festékkel felvitt "tetkókat", ezeket az inkább hólyagokra és kelésekre, kéken vérző sebekre és/vagy színházi maszkokra emlékeztető jeleket. Az elidegenített, néhol már a halállal "kacérkodó" művek (például a White face/Fehér arc vagy a Head/Fej) esetében nehéz eldönteni, hogy rejtőzködő gyilkosokat vagy megbélyegzett áldozatokat, öngyilkosságot elkövető embereket (Bird/Madarak) vagy a sötétségben meglapuló menekülőket (Tree/Fa) látunk. Tinei folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt. Nem csupán azzal, hogy a munkáiban szereplő megsebzett alakok az (akár többféle) identitásnak a nehezen, de azért talán megszerezhető egyensúlyát és valamiféle tökéletességét zúzzák szét, hanem azzal is, hogy egy félredöccent, kietlen és magányos világ képi lenyomatainak érezzük őket. A néhol kidolgozott, néhol elkent részletekből kialakuló sérült képegész ("a képfoszlány") a kiállítás címében is nyomatékot kap: Tinei éppen azért használ roncsolt/nehézkes angol szöveget, hogy érzékeltesse munkái töredékes jellegét.

A művész a zavart azzal is fokozza, hogy két műcsoport látszólag idegen testként ékelődik be a kiállításba. Az egyik - a Seven years of education/A tanulás hét éve - elsőre a képzőművészeti főiskolán vagy egyetemen elvégzett félakt- vagy portréstúdiumok bemutatásának tűnik; de már a második ránézés után világos, hogy tudatos imitációról, kamuflázsról beszélhetünk. Tinei nem az eredeti rajzlapokat ragasztja fel a képre, hanem újrafesti és -rajzolja őket. Vagy nem, hiszen nem tudhatjuk, hogy voltak-e ilyen művei, mint ahogy azt sem, miként sikerült egy látszólag rendezetlen, hiányos kompozíció ilyen tökéletesre. A másik a művészeket és művészettörténészeket folyamatosan izgató kérdés kétféle megoldása: miként kivitelezhető az avantgárd, a modern és a posztmodern kora után, hogy egy sík felület térbelivé váljon, illetve lehet-e újat mondani erről a kérdésről. A leírtak alapján feltehetően nem meglepő, hogy a művész nem ad választ, "csupán" zavart okoz. A Haircut/Hajvágás című kicsiny fotóalapú munkán azzal, hogy belenyúl, beleszínez, és cukorka- vagy sztaniolpapír applikációt helyez el a művön, továbbá transzparenssé teszi a rétegeket, azaz létrehoz egy sajátos, mixelt struktúrát, kizökkenti a nézőt az elvárásaiból: nem választ kapunk tehát, hanem a kérdésekre adott kérdéseket. A másik mű, a Red painting/Vörös festmény (képünkön) már a megfogalmazhatóság vagy az értelmezhetőség határán áll: lehet a művészeti szcénára vonatkozó kritika (a feketés monokróm kép vöröses monokrómra cserélése, azaz a művek devalválódása), de lehet egyfajta "fedéstörténet" is: a művi valóságra hártyaként telepedő újabb művi valóságok "bemutatása" is. Pont a sík- és térbeli munkák átjárhatósága, a problémára adott játékos válasz miatt válik ez a kiállítás egyik legjobb művévé.

A befogadó egy talajt vesztett, irreális világban kóborol, ahol vele együtt rejtőzködnek a megsebzett, hideg magányban ázó testek is. Tinei munkái a lélekre hatnak: egyfajta tisztítókúrák, ahol világossá válik, hogy sebezhetők és a saját életünkben is idegenek vagyunk. A kiállítást átható depreszszió, az elénk táruló kiüresedett, szomorú és magányos világ egyszerre borzasztja el és inspirálja is a látogatót. Ez utóbbit olyannyira, hogy megállás nélkül válaszokat keres. Pedig még Marlowe vagy Perry Mason is sokat szenvedett volna, ha ilyen feladat elé állítják. Nem tudjuk, milyen megoldást adtak volna a Bird című, szájába egy madárkát tömő tetovált férfi esetére. A megfejtéseket a szerkesztőség címére küldjék!

Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva augusztus 3-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.