Mondjuk azért, hogy az olvasó (a reménybeli befoga-dó) vagy a hazai művészeti szcéna köldöknézésben megfáradt nagy része némi kitekintést nyerjen a nemzetközi színtéren zajló események egy apró szeletére - az 1985-ben született Baran például a harminc év alatti művészek számára kiírt 2012-es nemzetközi STRABAG-díj nyertese volt -, vagy azért, mert komoly művészetelméleti kérdésekkel foglalkoznak. Bár ez első olvasásra riasztónak tűnhet, a kiállítás kifejezetten érdekes. Egyrészt, mert a rendezés igen játékos: tavalyi bécsi kiállításuk kurátorpárja (Malgorzata Jeţdrzejczyk és Ulrike Payerhofer) az új anyagot ötletesen adaptálta a budapesti helyszínre. Másrészt viszont az egymás közelébe helyezett, az eltérő kézjegyek ütköztetéséből vagy összecsendüléséből felépülő kiállítás, a kötelező kűr profi megoldása "csupán" alapfeltétel: a végeredmény szempontjából Schmierer és Baran munkáinak minőségére is szükség van, arra a különös látásmódra, ahogy a maguk rendkívül friss és humoros módján viszonyulnak a kép (a festmény) általános jellemzőihez.
Tomek Barant nyugodt szívvel nevezhetjük tradicionális festőnek, hiszen hagyományos hordozókat (téglalap, négyzet vagy kör alakú vásznakat és fát) és eszközöket (olaj- és akrilfestéket) használ. Első pillantásra (és persze néhány méterről) műveit a minimalizmus jellemzi: monokrómnak tűnő felületek, melyeknek visszafogott színei a keretekhez közeledve vagy éppen a kép középvonalában lassan és fokozatosan kifényesednek, már-már áttetszővé válnak. Szép, puha és megnyugtató látvány, absztrakt lélek- vagy tájkép, vizuális meditációs napló - gondolhatnánk. A lengyel művész azonban néhány apró csavart is elrejt a munkákban. Mindegyik képet különféle aszimmetrikus "keretek" határolják - ez a fehérre festett, a képhez tartozó határsáv azonban alig észlelhetően, de megbillenti az egész kompozíciót. Ráadásul a sima és tetszetős felületre csak egész közelről észlelhető, tudatos "hibákat", a látványt "csúfító" elemeket csempész: néhány ecsetszálat, festékdudort, kisebb, repülő csészealjhoz hasonlító, a transzparenciát megtörő tárgyárnyékokat. Baran az igencsak redukált területen mégis többszörös tükörjátszmába kényszerít bennünket, amelyben egyszerre és egyidejűleg kell látnunk a mű különböző szintjeit.
Az 1972-ben született osztrák Schmierert is a határterületek izgatják. A kép és az objekt közti mezsgyén mozgó műveket készít, olyan, körülbelül huszonöt centiméter magas, kicsiny, dobozszerű (és általában könnyű balzafából készülő) munkákat, amelyek négy problémára fókuszálnak. A négyből az egyik afféle kakukktojásnak tűnik: két nagyméretű munkáján ugyanis, bár jóval darabosabban, de közel kerül Baran képi nyelvéhez: ezek a gesztusfestészetet - a tudatos irányítás, az önkontroll alól kivont mozdulatsorozatot - imitálják vagy parodizálják: az önkifejező gesztusok ugyanis megtorpannak a vászon fehér kerete előtt.
A művek másik csoportja a képnek mint zárt egésznek a határait feszegeti: a fa felületén végigfolyó színes lakkfesték ugyanis túlcsordul a vélelmezett széleken, és így kétnézetűvé válik; a megszülető alkotás, az egyébként a figurális "ábrázoláshoz" közelítő végeredmény mintegy kicsúszik az alkotó kezéből (ily módon persze az ál-gesztusfestmény párdarabjává is válik). A munkák harmadik csoportján maga a mű a dobozképben található (kép a képben effektus): Schmierer kifúrja, kimetszi az anyagból a témát. A 2013. március című munka (képünkön) valahol a süllyesztett szobor és a tárgyiasult tájkép határán áll. Persze nem makett, inkább egyfajta vízió, egy apokaliptikus, mégis kézbe vehető látomás; az ezüstszínű lakkal befújt, finoman érdes és törékeny táj leginkább egy lávaömlés mementójának tűnik. Persze felmerül a kérdés, hogy ha nem függőlegesen, hanem vízszintesen lenne kiállítva, akkor nem kevernék-e sokan össze egy sosem kipucolt hamutartóval. A művész (aki sok esetben dátummal "helyettesíti" munkáinak címét, ezáltal megtagadva tőlük még a műalkotásra utaló "cím nélkül" címet is) erőteljesen támadja (vagy inkább ironikusan összemossa) a műtárgyakat és a hétköznapi tárgyakat elválasztó határokat. Erre legjobb példa - ez előbb említett művön kívül - a három részből álló Aszteroidák-sorozat. A szintén kifúrt, majd lakkozott felületek a fekete "háttér" mögött egyszerre tűnnek becsapódott kozmoszi anyagtöredékeknek és a világűrben zajló folyamatokat egyetlen pillanatba sűrítő "felvétel" háromdimenziós képének. Az aszteroidák képét (?), objektjét (?), maradványait (?) Schmierer azonban fekete fóliába burkolja (a tárgy tetején jól látszanak a lazán ráhajtogatott "fülecskék" is); mintegy jelezve, hogy a tárgy (a műalkotás) akár csomagként is elvihető. Persze azért ő sem annyira balga, hogy ezt a határjátszmát ne egy galériában mutassa be.
Knoll Galéria, Budapest VI., Liszt Ferenc tér 10., nyitva július 31-ig
