Interjú

"Nem konzultálok az íróval"

Szegedi Katalin illusztrátor

Könyv

Egyik legismertebb mesekönyvrajzolónk a billentyűzet előtt sem jön zavarba: az általa írt és illusztrált Lenka ikerkönyve, a Palkó a könyvfesztiválra jelent meg. Műhelytitkokról és a tolerancia buktatóiról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mindig erre a pályára készültél?

Szegedi Katalin: Sokáig nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, ellentétben a húgommal, akinek konkrét ötletei voltak - igaz, hogy mindennap más tervvel állt elő. Aztán olyan öt-hat éves koromban kaptam egy szép Andersen-mesekönyvet, ami nagyon megtetszett. Annyira, hogy éjszaka felébresztettem az anyukámat, hogy elmondjam: ha nagy leszek, ilyeneket szeretnék rajzolni. Később nagyon sokat tanultam az ügy érdekében. Először a gimnázium mellett rajzszakkörökbe jártam, aztán a kirakatrendező iskolába, s végül felvettek az Iparművészeti Főiskolára.

MN: Animáció szakra jelentkeztél. Ez kicsit mintha eltérne a gyerekkori álmoktól...

SZK: Nem annyira. Mint egy mellékvágány, ugyanúgy jó lett volna. De abban az évben nem indult animáció szak, így szerencsére megmaradt az alkalmazott grafika és könyvtervezés - és rögtön visszatérhettem a gyerekkori ábrándhoz. Az alkalmazott grafika - plakát, tipográfia, reklám - azonban sosem érdekelt, csak a rajzolás.

MN: Gondolom, sokat rajzoltál gyerekkorodban. Mesekönyveket is?

SZK: Persze, készítettem "korai zsengéket", versikéket rajzokkal. Sok gyerek csinál ilyet, de ez nem jelent semmit.

MN: Kezdetben csak klasszikusokat illusztráltál. Miért?

SZK: Két okból. Egyrészt a mai napig nagyon szeretem ezeket a meséket, másrészt kicsit féltem a kortárs íróktól, pontosabban attól, hogy megmondják, mit rajzoljak. Csak olyan kortárs kéziratot vállalok el, ami megfog, megérint. Ha nagyon jó a szöveg, akkor maguktól is átjönnek azok az információk, amikre rá tudok érezni. Vannak olyan alkotópárosok, akik mindent megbeszélnek - én soha nem konzultálok az íróval, mindig csak utólag mutatom meg az anyagot. Isten ments, hogy valaki közölje velem, hogy milyen színű nadrág legyen a figurán!

MN: 2002-ben már írtál egy saját mesekönyvet, az Álomcirkuszt. Meguntad az "alkalmazott művészetet"?

SZK: Inkább kényszerűség volt, nem tudatos döntés. Sokat jártunk a bolognai gyermekkönyvvásárra, s hamar kiderült, hogy az nem járható út, ha megyek a mappával, és próbálok bekéredzkedni a kiadókhoz: nézzék meg, milyen ügyes vagyok! A legtöbb nyugati könyvkiadó nem úgy működik, hogy a kézirathoz választ illusztrátort. Vagy van sajátja, de gyakoribb, hogy rábízza az illusztrátorokra a történetek megírását is. Gondoltam, ha ez kell, akkor megcsinálom - akkoriban nem volt munkám, így ráértem szabadon foglalkozni az Álomcirkusszal. A következő évben már a könyv makettjével mentem Bolognába, ahol egy német és egy görög kiadó is ráharapott. Csak ezek után sikerült a könyvhöz Magyarországon is kiadót találni. Nagyon sok munkához egyébként Bolognában jutottam hozzá.

MN: Ezért van az, hogy kezdetben csak külföldön jelentek meg az illusztrált könyveid?

SZK: Inkább azért, mert sokáig tartott, amíg be tudtam törni a magyar könyvpiacra. Legtöbbször elutasítottak. Persze az is kellett hozzá, hogy nyisson a könyvkiadás, és ne a giccs legyen az elvárás. Megjelentek a minőségi kiadók: ettől kezdve megtört a jég.

MN: Hogyan született meg a Lenka?

SZK: Mivel nagyon sok munkám volt, csak az Álomcirkusz után tíz évvel "pottyant ki belőlem". A vázlatát, négy képet egy olaszországi képeskönyvkurzusra készítettem el, majd a Csimota kiadó bízott meg a kidolgozásával. De még utána se gondoltam, hogy szeretnék még egy könyvet írni. A Palkót, Lenka párját egy, az NKA által kiírt képeskönyv-illusztrációs pályázat hívta elő.

MN: Hogyan dolgozol? Készítesz vázlatokat?

SZK: Nem mindig. Amikor nagy antológiát vagy egy terjedelmes regényt illusztrálok - például az Alice Csodaországban vagy a Kis Mukk esetében -, először fejben megtervezem, hogy melyik jelenethez szeretnék rajzolni, majd improvizálok. A képeskönyveknél, azaz a kis terjedelmű, de képhangsúlyos könyveknél - mint a Lenka vagy a Palkó - nagyon fontos, hogy oldalról oldalra és változatosan legyen megtervezve, hiszen ugyanaz a szereplő és sok esetben a helyszín is. Először a szöveget írom meg, azt felosztom fejben, aztán készítek egy storyboardot, egészen kicsi vázlatokkal, majd egy makettet a leendő könyvnek megfelelően, amibe beleragasztom a képeket és a szövegfoltokat: ekkor már nagyjából lehet látni, hogy milyen lesz a könyv. Ez a része a legizgalmasabb, utána kicsit unalmassá válik maga a festés. Ezért is találtam ki, hogy kollázstechnikát alkalmazok. Hullámkartonra festek akrilfestékkel, és erre ragasztok fel kivágott, domborított, plasztikus alakokat, utalásként szövegtöredékeket, apró, de valódi tárgyakat. Így vissza tudom csempészni az érdeklődésemet, és szórakoztatom magam. Főként azért, mert nem tudom előre, milyen vicik-vacak dolgokat találok.

MN: Hol? Az utcán?

SZK: Igen, földre szegezett tekintettel sétálgatok: mindig lehet találni valami érdekes, beépíthető elemet, mondjuk, szitakötőszárnyat.

MN: Nagyon tetszett az ikerkönyvekben többek közt a humoros oldalszámozás (az egyiket például egy kivonás végeredményéből azonosíthatjuk), vagy a rejtett és finom, felnőttszemmel is szórakoztató játékosság, mint a gyerekek megismerkedését követő jelenetben feltűnő párkereső cetli. Ezekhez egészen meglepő technikai megoldásokat használsz.

SZK: Nagyon élvezem, hogy valamit nem megrajzolok a képen, hanem a kifejezéshez egy másik tárgyat hívok segítségül. A szobai állólámpák buráját muffinpapírból, a pici színes ceruzákat farigcsált gyufából, a vacsorára feltálalt rozskenyérszeleteket parafa dugóból készítettem, a tornatanár zsámolyát igazi bőrből vágtam ki, a focilabdát pingponglabda "helyettesíti", a babérlevél átminősül fává, Palkó tornazsákjának "szerepében" egy teafilter látható. Van egy olyan jelenet, amikor Palkó fürdik: itt a fürdőhab testetlen és légies anyagszerűségét a buborékos fóliával érzékeltettem. És persze azt is szerettem volna, hogy a szülők is megtalálják benne a szórakoztató elemeket.

MN: Arra is figyeltél, hogy a két gyerek egybefonódó történetét megerősítsd. Az azonos "oldalpárok" szövegei és képei visszhangozzák egymást. Például Lenka, a duci kislány teliholdkor, míg Palkó, a sovány és szemüveges kisfiú fogyó holdnál született.

SZK: Elsősorban azért, mert nem folytatást írtam: eszembe se jutott, hogy a Lenkáról mint sikeres könyvről lehúzzak még egy bőrt. Palkó a legfontosabb szereplő Lenka történetében: sokkal jobban kiteljesedik a mese, ha egymás mellett, párhuzamosan látjuk a találkozásuk és a kialakuló barátságuk történetét - bár mindkét könyv önmagában is megáll. De pont ezt élveztem a Palkó megírásakor, hogy össze tudjam egyeztetni az eltérő élethelyzetüket és az őket összekapcsoló szálakat.

MN: Mindkét könyv a Csimota kiadó Tolerencia sorozatában jelent meg, párhuzamosan a svéd kiadással. Úgy tudom, hogy a Palkó esetében váratlan és Magyarországról nézve némiképp érthetetlen problémák merültek fel.

SZK: Igen, a Palkóban rengeteg változtatást javasolt a fordító, mégpedig azért, mert számos szituáció nem működik Svédországban, vagy épp olyan helyzeteket "írnak le", ami ott nem jelenhet meg egy gyerekkönyvben. A svédek iszonyatosan toleráns társadalomban élnek, olyannyira, hogy mi akár túlzásnak is érezhetjük. Olyan dolgok kerültek ki emiatt a Palkóból, amik számunkra igen meglepőek. Például van egy olyan jelenet, ahol a zord tanerő tornasorba állítja a gyerekeket - míg ez a "magassági rangsor" nekünk természetes, Svédországban nincs így. Itt viszont fontos, hogy a kis nyüzüge Palkó áll a tornasor legvégén. De nemcsak tornasor nem szerepelhetett a fordításban, hanem az sem, hogy Irma néni több kör futást ró arra a gyerekre, aki nem megfelelő tornafelszerelést visel: hiszen ott egy tanár nem tehet megjegyzést a gyerekek öltözékére. Aztán van az a jelenet, amikor a gyerekek focicsapatot választanak: itt kihúzták azt, hogy Palkó mellett "már csak a lányok maradtak". Pedig ez fontos, hiszen még a lányokat is hamarabb beválasztják a csapatba, mint a szemüveges Palkót - ezt nagyon sajnálom, hiszen a kisfiú megaláztatását ezek a finom részletek jobban bemutatják. Ugyanígy a nemi megkülönböztetés miatt vették ki a rajzórai jelenetből azt a mondatot, hogy "a lányok majdnem mind királylányt rajzoltak".

MN: De hát azt rajzolnak!

SZK: Ennyi idős korban persze. Egy változtatás volt, amit szó nélkül elfogadtam. A magyarban a kutya neve Negró (mint a cukorka), viszont Svédországban a szónak rasszista felhangja van, így ott kapott valami semleges kutyanevet. Viszont volt egy pont, amiben nem engedtem. Egy jelenetben Lenka azt kérdezi Palkótól: "Van kedved rajzolni?". "Oké, de nem vagyok egy Leonardo" - válaszolja Palkó. A fordító a művész nevét átjavította Picassóra, merthogy ott azt a nevet jobban ismerik. Viszont a könyv negyedik oldalán konkrét képi utalás történik Leonardo egyik művére! Annyira azért nem vagyok se toleráns, se munkamániás, hogy újrarajzoljam a könyvet!

Neked ajánljuk