A rendkívül sokoldalú, új műformákat (koncept- és videomunkák, installációk, projektek, filmek) is megvalósító Dellert leginkább a történelem és a politika, a hagyományos és a kortárs kultúra közötti áthallások vagy ütközések izgatják, melyek prezentálásához hol könnyedebb (ugrálóvár), hol bonyolultabb és sterilebb megoldásokat használ. Bár legismertebb munkája, a Kassák Múzeumban látható egyórás, 2001-ben készült film (rendező: Mike Figgs) beilleszthető az ezredfordulón felfutó egyik művészeti stratégiába - az ún. újrajátszáson (reenactment) alapuló művek közé -, nézőpontjában, erős politikai elkötelezettségében sokkal inkább a mostanában készült művekkel tart rokonságot (legutóbb tavaly áprilisban volt látható a média torzító és manipulatív voltára fókuszáló, újrajátszó művekből összeállított válogatás a Laborban).
A napjainkban már Magyarországon is igen kedvelt, történelmi eseményeket újrajátszó csaták és ütközetek a belehelyezkedésen és a képzeleten alapuló szerepjátékot kínálnak a résztvevők számára. Ennek művészi változata ugyanakkor elsősorban traumatikus élményeket dolgoz fel annak érdekében, hogy - miközben távolságot tart - tudatosítsa a történelem konstruált voltát, illetve megfoghatóvá tegye a hatalom által gyakorolt elnyomó technikákat. Az ilyen típusú újrajátszások leginkább a szintén brit Rod Dickinson nevéhez köthetők, aki például megismételte a Milgram-kísérletet, míg a Waco-eset feldolgozása során a "szereplők" az amerikai Dávidiánus Közösség ellen bevetett pszichológiai terror minden formáját megtapasztalták, kivéve persze a végpontot, amikor az FBI rájuk gyújtotta az épületet. Deller filmjében a korabeli események szereplői mellett statisztákat és kaszkadőröket is alkalmaz, továbbá kísérletet tesz egy hamisan beállított történelmi esemény korrigálására.
1984-ben a Thatcher-kormány megszorító intézkedései miatt a szénbányászok szakszervezete országos sztrájkot hirdetett: a legsúlyosabb összecsapás a rendőrök és a sztrájkőrség között június 18-án egy dél-yorkshire-i faluban, az orgreave-i kokszolóüzem környéken volt. Deller ezt az eseményt rekonstruálja, igaz, az eredeti tizenötezres tömeg helyett "csupán" nyolcszáz emberrel. A szereplők a konfliktus "veteránjai", a bányászok és a rendőrök. A brutális csata nemcsak a korabeli szereplők sorsát pecsételte meg (ki börtönbe került, kinek a családja ment rá), hanem ez volt az első lépés ahhoz, hogy leszámolhassanak a szakszervezetekkel, és ezen keresztül az egész munkásosztállyal. Bár a Vaslady - ahogy a filmben is hallható - az események előtt még azt nyilatkozta, "tovább kell mennünk azon az úton, hogy biztosítsunk egy valóban virágzó szénipart", a bányászsztrájk letörése után a száznyolcvan bányából hetvenet megszüntettek, a sztrájkolókat pedig megbélyegezték: "ez szélsőségesek műve, ez maga a belső ellenség" - mondta volt szintén a miniszterelnök asz-szony. A korabeli beszámolókat szándékosan manipulálták: a BBC csak 1991-ben ismerte el, hogy - "szerkesztői figyelmetlenség" miatt - felcserélték az események sorrendjét, a kormányzati erők pedig a mai napig tagadják, hogy a munkások szétveréséhez katonákat is küldtek a helyszínre. Deller elsősorban a bányászoknak szolgáltat igazságot azzal, hogy a rendőrök visszaemlékezéseivel összhangban rekonstruálja a valóságos eseményeket.
A film egyszerre alkalmaz lineáris időkezelést (az ország különböző pontjáról busszal érkező volt bányászok, megbeszélések, csata-próbák, és végül maga a harc), miközben szét is töri a jelenetek közé bevágott archív fotókkal és a rekonstruált közelharc képeivel, továbbá vegyítve használ fel dokumentumfilmes megoldásokat ("beszélő fejek") és szaggatott, néhol homályos kézi kamerás felvételeket. Ez a fajta játék (vagy ugrálás) a "tiszta műfajok" között arra készteti a nézőt, hogy magukra a mára pocakot eresztett és kényszerűségből "pályaelhagyó" szereplőkre és sokáig elfojtott indulataira figyeljen, lassan felismerve, hogy a hatalom szemében csak kicsiny sakkfigurák voltak. A szénbányászat szempontjából elenyésző jelentőségű helyen lezajló, békés tüntetést (a viccelődő, még a helyi rendőrökkel is focizó embereket) előre eltervezve verték szét, tudatosan alkalmazták a megfélemlítés technikáit (a pajzsukat gumibottal ütögető rendőrök sorfala, majd a lovasroham), meghátrálásra és futásra kényszerítve a "Bányász, ha egyesül, sohasem menekül" rigmust skandáló sztrájkőröket.
Bár a produkciós rendező (Howard Giles) a rendőrök közé beállított volt sztrájkolót is (képzeljük el a 2006-os tévéostrom újrajátszását megfordított szereplőgárdával!), arról semmit sem tudunk meg, miként dolgozták fel mindezt az érintettek. A film végén sivár és lepattant bányászfalvakat látunk, "ahol az emberek segélyből élnek, vagy feketemunkát végeznek". De nem kell messzire mennünk, elég csak végigjárni a magyarországi, mélyszegénységben tengődő bányászközösségeket, amelyeknek a tagjai még azt sem tudták, hogy kivel szemben álljanak fel csatarendbe. Szolgáltat nekik bárki is igazságot?
Kassák Múzeum, Bp. III., Fő tér 1., nyitva március 3-ig
