Pedig számos gyakorlati és elméleti problémával kellett szembenéznie, kezdve például azzal, hogy mit és milyen koncepció szerint választ az általa is több ezerre becsült (neo)konceptuális mű köréből (vállalva ezzel azt is, hogy egyes művészek nem szerepelnek), és miként tudja ezt a hatalmas, mégis reprezentatív anyagot szellősen és érthetően bemutatni. A három térben (a csarnokban, az emeleti kiállítótérben és a nemrégiben "beüzemelt", a volt konzervgyár csupasz, Hangárnak keresztelt részében) elhelyezett majd száz mű (film, video, fotó, installáció, projekt, szobor, hímzés) befogadása így is óriási energiát (és persze többórányi odafigyelést) követel a nézőtől, de még azok számára is tartogat meglepetéseket, akik a művek nagy részét ismerik. A kurátornak azzal a veszéllyel is számolnia kellett, hogy - miként az a Variációk a pop-artra című, 1993-as kiállítás esetében megtörtént - a fogalom felhígul, a konceptualizmus határai feloldódnak. Tatai ennek ellenére nem definiálja a koncept/ konceptualizmus/neo- vagy posztkonceptualizmus mibenlétét, inkább a rendezés segítségével kívánja terelgetni a látogatót.
Épp ezért az emeleti térsorban olyan "előzmények", döntően a hetvenes években készült konceptuális munkák láthatók, amelyek közt nem az elvont és steril, strukturalista és analitikus művek dominálnak, hanem olyan alkotások, amelyekben nagyobb szerepe van a reflektáltságnak és a társadalmi, képzőművészeti és politikai kritikának. (Ezek közé tartoznak a különféle utcaköves akciók dokumentációi, Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdő című environmentjének szövegei, Halász Károly ritkán látható Hordozható múzeuma, vagy Haris László szintén alig-alig bemutatott, egyetlen nap történetét dokumentáló "fotómontázsa", nem beszélve Hajas Tibor megunhatatlan, legutóbb az Ernst Múzeumban kiállított, 1976-ban készült Öndivatbemutató című filmjéről.) E művek mintegy előrevetítik az egyes témákat (Drozdik Orshi munkája például a nemi szerepekkel kapcsolatos műveket - köztük Nagy Kriszta enigmatikus, hat darabból álló félmeztelen önportréját, melyeken különböző mellméretekben pózol) -, vagy (másképpen) visszhangozzák az 1989 után készült munkákat tagoló hat tematikus egységet.
Ezek a csoportok (művészet, identitások, filozófia és tudomány, kultúra, társadalmi problémák) szerencsére nem különülnek el egymástól; láthatatlan szálakkal kapcsolják őket össze a váratlan egybecsengések, a tereken átívelő kommunikációs mezők vagy akár hidak. Így kapcsolódik össze például Lakner Antal osztrák állampolgárok Magyarországon csináltatott foghídjairól készült röntgenképsorozata és a sajnálatos módon csak halála után kanonizált Elek Istvántól (alias Kadától) a Szabadsághidat manipuláló felirat, a "Magyar, áldd meg a magyart!". De így jelzi előre például Szentjóby Tamás Hűlő víz című objektje ("hamisítvány az 1965-ös műről") azokat a munkákat, melyek a művészet történetére vagy kiemelkedő műveire reflektálnak: ilyen a Szájjal és Aggyal Festő művészektől J. Kosuth széke leborulva széke képe előtt (2008), Gyenis Tibortól az Ilonka néni a tiszta formák kompozíciójával álmodott (1999 - képünkön) vagy Tarr Hajnaltól a puzzle-darabokból újjászülető Tengelicés Madonna.
A megkerülhetetlen és ismert munkákat vég nélkül sorolhatnánk, de nem tesszük, hiszen mindenképpen sokan kimaradnának. Két fontos témát azonban kiemelek - csak azért, hogy érzékelhető legyen egy-egy tematikus blokk komplexitása. Az egyik a társadalmi problémák kérdése, amelyre három különböző "választ" is kapunk. Míg Nemes Csabának a romagyilkosságok után készült bábfilmje (Állj ide!) inkább csak stilizálja a feszültségeket, Erhardt Miklós és Dominic Hislop Saját szemmel című, 1997-98-as projektje (amelyben hajléktalanoknak kiosztott fényképezőgépekkel készült fotókat és a készítőik által hozzájuk fűzött kommentárokat dokumentáltak) egészen megrázó és átélhető képet ad a mindennapi nyomorúságról és szegénységről. Ezek humoros pandanja Előd Ágnes installációja (A macik rosszban sántikálnak, 2012): a kempingszékben üldögélő plüssállatkák ugyanis éppen egy mackóbarlangban elrejtett szajré elrablását tervezgetik. Külön blokknak tekinthetők a művészek (akárcsak filmesek, lásd például a Végh-Stefanovits-Kálmánchelyi trió által készített, egyébként Mona Lisát és Leonardót is "szerepeltető" Öszödik pecsétet) által forgatott áldokumentumfilmek. Míg Szabó Ádámtól a Marsról származó élőlény története, a Vörös Sün inkább a tudományos-ismeretterjesztő filmek finom imitációja, Gyenis Tibor és Koronczi Endre Energiaklub (2002-2005) című filmsorozata olyannyira telítve van orbitális és parodisztikus marhaságokkal, hogy nehéz vihogás nélkül végignézni.
Borsos Lőrinc itt is bemutatott, nem reprezentatív felmérése (Szociális konzultáció, 2011) azt bizonyítja, hogy a megkérdezett hivatalnokok nem az iróniára vagy a humorra, hanem furcsa módon a hajra asszociálnak a kortárs képzőművészet kapcsán. És nem értik, hogy ezek a "torzonborz, szakállas, lógó ruhában" lófráló emberek miért tiltakoznak a netten működő kultúrpolitika nyomulása ellen.
Paksi Képtár, nyitva: június 2-ig
