A korábban többek közt a kék szín és a csíkos mintázat történetét megíró történész és címertanász hihetetlenül gazdag és izgalmas kultúrtörténeti apparátust mozgat meg, és ez feledteti, hogy néha ismétli önmagát, s hogy szükségtelenül kitér a kék szín valóban érdekes történetére is. (Sajnos az egyként kiváló fordítást lerontja, hogy Seláf Levente ragaszkodik az x. dátum "magasságában" kifejezéshez.)
A könyv alapvetése (és egyben felépítése) viszonylag egyszerű: a feketének nevezett szín jelentéseinek és szimbolikáinak változásait vizsgálja az európai társadalmak (leginkább a francia) változásának fényében. Elsősorban azért, hogy rámutasson: a kulturális relativizmusból kiindulva sosem érthetnénk meg, hogy például (egy hazai, a könyvben nem említett példánál maradva) miért szerepelt Mátyás címerpajzsán a holló - amely nem csupán a legokosabb madár, hanem a skandináv mitológia kiemelt alakja, melynek továbbélését például a Berthram név is jelzi. Vagy hogy milyen megfontolások vezérelték az eretnekséghez akkoriban közel álló kamalduliak (fehér) és az elismert bencések (fekete) rendi ruhájának színválasztását, miként vált a bűn(össég) feketéjéből az erő, majd az erény színe, és miért van az, hogy a ma eladott női (egyébként csak a 13. századtól kezdve használt) alsóneműk többsége fekete színű.
Meglepő, hogy a korai középkorban még nem a duális (fekete versus fehér) rendszer dominált, hanem egy színháromság, a fekete-fehér-vörös (a szerző szerint ezt a triászt ismerhetjük fel Piroska vagy Hófehérke meséjében is), ahogy az is, hogy miként lépett ki a vörös ebből a körből. Egyébként is, mikortól beszélhetünk a feketeség pontos fogalmáról? Pastoureau etimológiai példákat sorol fel arra, hogy kezdetben - akár az eszkimók hóval kapcsolatos kifejezései esetében - a feketének csak matt és fényes változatát ismerték, sőt, inkább hasonlatokkal közelítettek a jelenséghez (egy ilyen hasonlat vitte át a szaracénokra is a mór nevet), és arra, hogy a lilát és a kéket is a subniger (a fekete alatti) színek közé sorolták. Érdekes kérdés, hogy mikortól tudtak egyáltalán tartós fekete ruházatot készíteni (tökéleteset csak a 17. századtól, a gubacstinta állandó alkalmazásától kezdve), avagy rendes fehéret előállítani. Még érdekesebb, hogy csak az 1770-es évek közepén vált elfogadottá a festők által már korábban alkalmazott színelmélet mai képlete (korábban ez hat színből, a feketéből, a fehérből, a pirosból, a sárgából, a kékből és a zöldből állt), miként az is, hogy a fekete-fehérben nyomtatott kiadványokban (elsőként egy állatmese-gyűjteményben) megjelenő metszetek miként változtatták meg a képnézési stratégiákat.
De mindez nem változtat azon, hogy az ördög éjszakai állatai (kígyók, békák, macskák, denevérek) és más fekete színű lények (a vaddisznó, bakkecske) még ma is atavisztikus félelemmel töltenek el bennünket. Bár a kötet izgalmas, ritkán reprodukált illusztrációit elnézve még mindig jobb a paráznaságot szimbolizáló fekete medvével találkozni az erdőben, mint a szerzőnek azt a felvetését elfogadni, hogy protestáns gazdasági körök két évtizedig megakadályozták, hogy a mozikban a fekete-fehér mellett színes filmeket is vetítsenek.
Fordította: Seláf Levente. Kalligram, 2012, 288 oldal, 3990 Ft
