Dékei Kriszta

Gaál Endre szobrász, aki történetesen üvegből készíti munkáit, bár felhasznál más, sokszor nemes anyagokat (acél, gránit), vagy egészen hétköznapiakat (gumiabroncs, föld) is. Otthonosan mozog a land-art és az installáció területén, és több, egyszerre bensőségesen minimalista és monumentális köztéri szobor is kötődik a nevéhez. Munkáit a duális pozíció jellemzi, két elem kapcsolatának a hangsúlyozása, ezen belül pedig a törékenység és a lebegés, azaz a dinamika és a statika kettőse.

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Honnan származnak Bosch zseniális látomásai? Mi magyarázza máig lenyűgöző, misztikus világát? Miért olyan eleven a pokol tornácán égő tűz, és miért megfejthetetlen a földi gyönyörök világa?

A Q Contemporary művészeti központ pár éve van jelen Magyarországon, és tavaly rendezték az első kiállításukat. Az intézmény nevében lévő Q Queenie Rosita Law-ra utal, aki egy vagyonos hongkongi családból származik, s így „megengedheti” magának, hogy üzleti ügyei intézése közben saját szenvedélyének is hódoljon.

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Katartikus élmény volt Mátrai Erik 2012-ben bemutatott híres munkáját, a Porticust – ezt a fénypászmákból összeálló, az ókori oszlopcsarnokokra vagy templomokra emlékeztető, azok arányait követő virtuális és lenyűgöző teret – meglátni.

Beke László, bár a gimnáziumi évei alatt egy zenekarban játszott és fotóriporter szeretett volna lenni, végül mégis az ELTE BTK magyar–művészettörténet szakára jelentkezett, s második szakán a középkori ötvösművészetben mélyült el.

Több mint harminc év is eltelt Szinyei utolsó életmű-kiállítása óta. Az új kutatási eredmények, eddig lappangó művek, a korábbiaktól akár gyökeresen is eltérő értelmezések miatt megkerülhetetlenné vált egy új összegző tárlat, amelyet eredetileg 2020-ra, a művész születésének 175. és halálának 100. évfordulójára időzítettek.

Mi a közös egy katicamintás pulóverben, a Traubisodában, egy erzsébetvárosi, mára már lepattant vendéglő termeiben, egy héber feliratú malomkőben és a kettős ékezetben?

A francia művész (1839–1906) életében csak a kollégái és a barátai (például Zola) szemében számított etalonnak. Amikor 1874-ben megrendezték az impresszionisták első nagy kiállítását, a korabeli „műértőt”, Albert Wolfot sokkolta a tárlat: „A látogató gyanútlanul belép, és rémült szeme elé iszonyú színjáték tárul. Öt vagy hat elmebajos, köztük egy nő, adott itt találkát egymásnak.”