Interjú

„A Liget marad”

Várnagy Tibor képzőművész, a Liget Galéria volt vezetője

Majd’ negyven évig maga volt a Liget Galéria. A sikerekről és a buktatókról, a megnyitókról és a híres teremőr néniről, a kortárs művészet ismertségéről és a népszerű kiállítóhely nyitott profiljáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi vitte a képzőművészet felé?

Várnagy Tibor: A szüleim mérnökök voltak, már egészen pici koromban figyeltem, amikor tervrajzokat készítenek otthon. Úgy lehetett csak elhallgattatni engem, ha adtak ceruzát és papírt, és azt csinálhattam, amit ők. A gimnáziumban már volt kiállításom, rajzpályázatokat is nyertem, logikusan azt gondolta mindenki, hogy a képzőbe megyek majd. De ott túljelentkezés volt. A művészettörténet felé fordultam, de oda még nehezebb volt bekerülni, így aztán a tanítóképzőbe kerültem, népművelés–rajz szakra, amelynek az elvégzése után dolgoztam könyvtárosként meg népművelőként, és rendezhettem kiállításokat gyárak kultúrházában, úttörőházakban.

MN: Hogyan lett a Liget Galéria vezetője?

VT: A Zuglói Művelődési Ház meghirdette, hogy vezetőt keresnek a Kassák Klubba. Megpályáztam, de a Kassákot nem kaptam meg. Viszont a művháznak több telephelye is volt, más-más közművelődési funkcióval. Az Ajtósi Dürer soron voltak az amatőr filmesek, akiket állandóan feljelentettek. Részben hangoskodás miatt, de azzal is meggyanúsították őket, hogy pornófilmeket forgatnak. Ezek miatt ők máshová kerültek, így megkaptam a helyüket. Ez egyben azt is jelentette, hogy szemben a Kassák multifunkcionalitásával az itteni teret kimondottan csak kiállításoknak szánják.

MN: A Liget Galéria indulásával egy időben már benne volt egy művészcsoportban, a Hejettes Szomlyazókban. Honnan ismerte őket?

VT: Ez Somogyi Győző rajzköréből indult; oda járt a Hejettes Szomlyazók szinte összes alapító tagja. Népművelőként tudtam szerezni az Üllői úton egy pincehelyiséget, s elkezdtünk „klubozni”. Lehetett ott biliárdozni, csocsózni, sörözni, vetítettünk filmeket, csináltunk kiállításokat magunknak, olyanokat, mint hogy Éljen nem március 15.!, hanem március 26.! Erre a hívógondolatra kellett aztán mindenkinek képeket készíteni. Ebből nőtt ki 1984 tavaszán a csoport ötlete, amelynek az előképe a Vajda Lajos Stúdió volt. Illetve az is, hogy semelyikünket nem vették fel a képzőre. Miután elvégeztem a tanítóképzőt, egyszer jelentkeztem én is, de volt, aki többször is, Fekete Balázs egyenesen ötször futott neki. Nem volt világos, kit és miért nem vesznek fel, de nem a rajztudás számított.

MN: Honnan jött a név?

VT: Biztos Kada (Elek István – a szerk.) találta ki, de hogy hogyan, arra nem emlékszem. Volt a fiókjában mindenféle verbátuma, költemények, álhirdetések, olyasmik, hogy „a viharsarki suszterműhelyemet elcserélném Lenin-összesre”. Lehet, hogy innen húzta ki.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.