A munkássága ilyen kérdések körül forog: Hogyan lehet létrehozni a szinte elpattanásig egymás alá és fölé feszített, leszorított és gúzsba kötött üveglemezek bonyolult térbeli konstrukcióját? S hogyan lehet ezt az iszonyatos energiát transzponálni egy testetlenül lebegő, egészen valószerűtlen egyensúlyi helyzetre?
A most bemutatott anyag látszólag elbillen statikus irányba, nincsenek levegőben úszó, feszített elemek, csak a falon, a galéria ablaka előtt függő vagy a padlón fekvő téglalapok/téglatestek. A határaikat feloldó, meghatározhatatlan műfajú és cím nélküli, köztes elemek – üvegképek? üvegszobrok? síkreliefek? – jól kommunikálnak a kiállítás címét adó installációval és a kiállítótérrel is. Gaál figyelembe veszi az adott teret; más típusú és „üzenetű” művek kerülhetnek egy késő római kori sírkamra „romos” terébe, és más egy szinte csak festményeket kiállító galériába. Az öt munkából négy képként (festményként) pozicionálja magát, a végsőkig kijátszva az „ablak a világra” hasonlatot, csak éppen itt a külső és a benti világot elválasztó üveglap nem feltár, hanem hordoz valamit. Olyannyira, hogy a kiállításon szerepel egy korábban tetőablakként funkcionáló üveglap is.
A most bemutatott anyag Gaáltól szokatlanul személyes, hiszen a családjához kötődő két emléket is felhasznál. Az egyik éppen az említett ablak mint változtatás nélkül beemelt ready-made, amelyet az időjárás, az üveget éveken át verő eső, jég és a por, tehát a természet munkált meg, a másik pedig egy fotóként is megőrzött emlék, amelyből Gaál a szülői ház egy részletét áttetsző, színes tájképnek tűnő képpé nagyított fel. Két, térben és időben eltérő helyszín, az otthon mementói, amelyek finoman hordozzák a múló idő nyomait, az elmúlás megtapasztalását és fájdalmát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
