Szép kiállítás. Egy hospice házban van

Interaktív

Eperjesi Ágnes: Összetett szélek című fotogramsorozata a művész apósának halála után keletkezett.

A kiállítás egy kevesek által ismert, szokatlan helyszínen található: a Budapest Hospice Házban. Az épület azon részében természetesen, ahová a betegek megzavarása nélkül beléphetünk, abban a térben, ahol a munkatársak a Magyar Hospice Alapítvánnyal kapcsolatos ügyeket intézik. Az alapítvány Polcz Alaine kezdeményezésre 1991-ben jött létre, missziójuk azóta sem változott; céljuk a végső stádiumú, haldokló betegek testi és lelki gondozása, életminőségük és méltóságuk megőrzése, szenvedésük csillapítása, orvosi felügyelet mellett. Emellett a hozzátartozókat is támogatják az ápolásban és a gyász feldolgozásában. Ehhez önzetlenség és elhivatottság szükséges. (És persze adományok. A hospice ellátások elvileg ugyan a közegészségügy részei, de ez a terület is mélységesen alulfinanszírozott.)

Senki sem szeretné nevét és személyiségét elvesztve ketteskeként vagy hatoskaként, számos szörnyű műtéten átesve, elviselhetetlen fájdalmak között bevégezni, arra várva, hogy esetleg valaki valamikor tisztába teszi, ne adj isten, megeteti. Az élet vége nem csupán a haldoklónak szörnyű, hanem annak a rokonának is, aki mindezt tehetetlenül végignézi. Ennek a folyamatnak próbál emberi arcot (törődést, személyes figyelmet) adni az alapítvány.

A hospice elsősorban a rákos betegek segítésére fókuszál (évente majd 35 ezer ember hal meg rákbetegségben), nem feledve, mennyire fontos, hogy a hátramaradottak hogyan közelítenek olyan, tabunak számító témákhoz, mint a halál és a gyász. Mindkettőben egyedül vagyunk. A túlélőt, mint egy leprást kerülik, miközben ő a számára addig ismeretlen érzelmi állapotokon megy keresztül – szorongás, önvád, kiüresedés, céltalanság, magány –, amiről beszélnie kellene; az alapítvány honlapján a betegek és a gyászolók által elmesélt történetek mellett többek közt gyászfeldolgozási terápiákkal is megismerkedhetünk.

A művész apósát az egyik ilyen hospice intézményben ápolták, s amikor 2011-ben elhunyt, Eperjesi egy csokor virággal szerette volna a gondoskodást megköszönni. De nem a múlékony virágot adta át, hanem a róla készített fotogramot. A kiállított majd húsz munka, illetve sorozat ebből nőtt ki, és a 2011 és 2022 között készült alkotások egyes darabjai már láthatóak voltak a művész tavalyi kiállításán (erről ebben a cikkünkben írtunk).

 
Fotó: A. Tóth Dávid

A kurátor, Kopeczky Róna értelmezése szerint itt, a hospice házban a szokásos befogadási folyamat ellenkezője zajlik – „a kiállítás ment oda, ahol az élet megtörténik, és nem arra vár, hogy az »élet« menjen a galériába”. Itt nyilván az első „élet” a lét teljességére, a kezdet és a vég közötti útra, míg a második a művészeti szcéna „pezsgésére” és a Nagy Egészhez képesti „értéktelenségre” utal (bár lehet, hogy rosszul olvasom). Kissé furcsa bonmot – amiből logikusan az következne, hogy ehhez (a megtörténő élethez) képest másodlagos, ami egy galériában történhet (és miért írok róla cikket; egyáltalán miért írok?, miért gondolom, hogy szavaknak, mondatoknak súlya van?), vagy az, hogy miként vonzunk be olyan látogatókat, akiknek még nem volt késztetésük/lehetőségük/személyes érintettségük arra, hogy tevőlegesen szembenézzenek az ismeretlen ismerőssel (aka halál).

 
Fotó: A. Tóth Dávid

Eperjesi szövege ennél sokkal konkrétabb és megfoghatóbb, és nemcsak amiatt, mert tartalmaz technikai leírást: a „fotogram kamera nélkül készített fotó; a rögzítendő dolog lenyomata és az árnyéka a fényérzékeny anyagon. Egyidőben, egy felületen örökíti meg a közvetlen érintkezés nyomát és a tárgy árnyékát” – másrészt ad egy megengedést a művek olvasatában; a [fotogram-kép] „egyszerre konkrét és elvont, valós és nem evilági… tautologikus, tárgyilagos, szenvtelen”, de amely egyben „szabadon lebeg a jelentések és asszociációk között”. Emellett a művész beavat a maga igen személyes megközelítési módjába is, amely szerint sosem az eredmény érdekelte, hanem a változás folyamata („hogyan forr fel és fut ki a lábosból a víz, a tej, vagy hogyan emelkedik fel a földön guruló repülőgép a levegőbe. Az apró, szinte láthatatlan változások összegződése…”). A színes fotópapír két oldalát is „leképző” fotogramok hat csoportra oszthatók; a betűtöredékeket tartalmazó és a kiállítás címét is adó, 2014-es Összetett szélekre, a Cím nélkül – fotópapír tekerés sorozatra (2020), a Fotópapírba csavart virágra (2011), a Felcsavart gesztusra (2022), továbbá a 2020-as Hajlított színre és a Szín perspektívában című művekre. A fotogramokon kiemelt szerepe van a kezeknek, amelyek ebben az esetben a teremtés gesztusa mellett a gondoskodásra utalnak. A virág az emlékezést és a mulandóságot szimbolizálja, a sötét és világos felületek egymásba (egymásra) feszülése pedig az élet és a halál mindenütt jelenlévő kettősségét és egységét jelzi. Esetleg mást. Szép kiállítás.

Budapest Hospice Ház, III. Kenyeres utca 18-22. Nyitva: június 23-ig. A kiállítás kedd, csütörtök 15-18 és péntek 10-14 között látogatható – bejárat a Zápor utca felől – maszk használata kötelező.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.