Kiállítás

X-világ

Nemes Csaba: Önarckép – az óra és az ágy között

Kritika

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Ennek a kellemes játéknak egyetlen „ellensége” van: maga a művész. Ahogy Birkás Ákos is (látszólag) hirtelen váltott a nonfiguratív, meditatív fejekről a figurális és kritikai ábrázolásra, úgy dobta le most Nemes Csaba is a társadalmi/politikai elkötelezettség rabláncát, és fordult „vissza” saját, korai műveihez.

Persze mindkettőjüknél árnyaltabb a kép. Nemes (a galéria honlapján megtekinthető videó szerint legalábbis) belefáradt abba, hogy kritikus műveivel sehogy nem éri el a kívánt hatást, ezért „rebootolta” a kezdeteket. Ehhez az origóhoz (absztrakt ábrázolás plusz konceptuális gondolkodás) viszont újabb kérdéseket rendelt: Mi a festmény státusza? Mit jelent a vakkeretet kitöltő vászon autonómiája?

Bár a problémahalmaz már öt éve foglalkoztatja a művészt, a több mint húsz most látható mű nagy része 2020–2021-ben készült. A kiállítás címe Edvard Munch egyik kései, nem sokkal 1944-es halála előtt készült festményének címét sajátítja ki, melyen a művész melletti ágyon egy Jasper Johns szálkás vonalhálóira hasonlító ágytakaró is látható. Johns (aki egyebek mellett az amerikai zászlót ábrázoló festményeivel az absztrakt expresszionizmus bukását hozta el, elősegítve egyben a pop-art megszületését) a kiállítás kezdőpontján meg is idéztetik egy fényképen. Ráadásul kétszeresen: Nemes egy korai, falusi házról készült fotóját (amelyen a homlokzati dísz kísértetiesen emlékeztet Johns céllövölde képeire) egy akció keretében a Ludwig Múzeum gyűjteményében található Johns-festmény (Holttest és tükör, 1976–1977) mellé helyezte el (1992). Johns „szelleme” a kiállítás egyik műcsoportja felett is kísért; a Szürkeskála (Greyscale) sorozat közvetetten visszautal az amerikai művész ötvenes évek óta készített szürke műveire, amelyeket 2008-ban a New York-i Metropolitan múzeumban mutattak be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.