Kiállítás

X-világ

Nemes Csaba: Önarckép – az óra és az ágy között

Kritika

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Ennek a kellemes játéknak egyetlen „ellensége” van: maga a művész. Ahogy Birkás Ákos is (látszólag) hirtelen váltott a nonfiguratív, meditatív fejekről a figurális és kritikai ábrázolásra, úgy dobta le most Nemes Csaba is a társadalmi/politikai elkötelezettség rabláncát, és fordult „vissza” saját, korai műveihez.

Persze mindkettőjüknél árnyaltabb a kép. Nemes (a galéria honlapján megtekinthető videó szerint legalábbis) belefáradt abba, hogy kritikus műveivel sehogy nem éri el a kívánt hatást, ezért „rebootolta” a kezdeteket. Ehhez az origóhoz (absztrakt ábrázolás plusz konceptuális gondolkodás) viszont újabb kérdéseket rendelt: Mi a festmény státusza? Mit jelent a vakkeretet kitöltő vászon autonómiája?

Bár a problémahalmaz már öt éve foglalkoztatja a művészt, a több mint húsz most látható mű nagy része 2020–2021-ben készült. A kiállítás címe Edvard Munch egyik kései, nem sokkal 1944-es halála előtt készült festményének címét sajátítja ki, melyen a művész melletti ágyon egy Jasper Johns szálkás vonalhálóira hasonlító ágytakaró is látható. Johns (aki egyebek mellett az amerikai zászlót ábrázoló festményeivel az absztrakt expresszionizmus bukását hozta el, elősegítve egyben a pop-art megszületését) a kiállítás kezdőpontján meg is idéztetik egy fényképen. Ráadásul kétszeresen: Nemes egy korai, falusi házról készült fotóját (amelyen a homlokzati dísz kísértetiesen emlékeztet Johns céllövölde képeire) egy akció keretében a Ludwig Múzeum gyűjteményében található Johns-festmény (Holttest és tükör, 1976–1977) mellé helyezte el (1992). Johns „szelleme” a kiállítás egyik műcsoportja felett is kísért; a Szürkeskála (Greyscale) sorozat közvetetten visszautal az amerikai művész ötvenes évek óta készített szürke műveire, amelyeket 2008-ban a New York-i Metropolitan múzeumban mutattak be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.