Kiállítás

X-világ

Nemes Csaba: Önarckép – az óra és az ágy között

Kritika

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Ennek a kellemes játéknak egyetlen „ellensége” van: maga a művész. Ahogy Birkás Ákos is (látszólag) hirtelen váltott a nonfiguratív, meditatív fejekről a figurális és kritikai ábrázolásra, úgy dobta le most Nemes Csaba is a társadalmi/politikai elkötelezettség rabláncát, és fordult „vissza” saját, korai műveihez.

Persze mindkettőjüknél árnyaltabb a kép. Nemes (a galéria honlapján megtekinthető videó szerint legalábbis) belefáradt abba, hogy kritikus műveivel sehogy nem éri el a kívánt hatást, ezért „rebootolta” a kezdeteket. Ehhez az origóhoz (absztrakt ábrázolás plusz konceptuális gondolkodás) viszont újabb kérdéseket rendelt: Mi a festmény státusza? Mit jelent a vakkeretet kitöltő vászon autonómiája?

Bár a problémahalmaz már öt éve foglalkoztatja a művészt, a több mint húsz most látható mű nagy része 2020–2021-ben készült. A kiállítás címe Edvard Munch egyik kései, nem sokkal 1944-es halála előtt készült festményének címét sajátítja ki, melyen a művész melletti ágyon egy Jasper Johns szálkás vonalhálóira hasonlító ágytakaró is látható. Johns (aki egyebek mellett az amerikai zászlót ábrázoló festményeivel az absztrakt expresszionizmus bukását hozta el, elősegítve egyben a pop-art megszületését) a kiállítás kezdőpontján meg is idéztetik egy fényképen. Ráadásul kétszeresen: Nemes egy korai, falusi házról készült fotóját (amelyen a homlokzati dísz kísértetiesen emlékeztet Johns céllövölde képeire) egy akció keretében a Ludwig Múzeum gyűjteményében található Johns-festmény (Holttest és tükör, 1976–1977) mellé helyezte el (1992). Johns „szelleme” a kiállítás egyik műcsoportja felett is kísért; a Szürkeskála (Greyscale) sorozat közvetetten visszautal az amerikai művész ötvenes évek óta készített szürke műveire, amelyeket 2008-ban a New York-i Metropolitan múzeumban mutattak be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.