Ennek a kellemes játéknak egyetlen „ellensége” van: maga a művész. Ahogy Birkás Ákos is (látszólag) hirtelen váltott a nonfiguratív, meditatív fejekről a figurális és kritikai ábrázolásra, úgy dobta le most Nemes Csaba is a társadalmi/politikai elkötelezettség rabláncát, és fordult „vissza” saját, korai műveihez.
Persze mindkettőjüknél árnyaltabb a kép. Nemes (a galéria honlapján megtekinthető videó szerint legalábbis) belefáradt abba, hogy kritikus műveivel sehogy nem éri el a kívánt hatást, ezért „rebootolta” a kezdeteket. Ehhez az origóhoz (absztrakt ábrázolás plusz konceptuális gondolkodás) viszont újabb kérdéseket rendelt: Mi a festmény státusza? Mit jelent a vakkeretet kitöltő vászon autonómiája?
Bár a problémahalmaz már öt éve foglalkoztatja a művészt, a több mint húsz most látható mű nagy része 2020–2021-ben készült. A kiállítás címe Edvard Munch egyik kései, nem sokkal 1944-es halála előtt készült festményének címét sajátítja ki, melyen a művész melletti ágyon egy Jasper Johns szálkás vonalhálóira hasonlító ágytakaró is látható. Johns (aki egyebek mellett az amerikai zászlót ábrázoló festményeivel az absztrakt expresszionizmus bukását hozta el, elősegítve egyben a pop-art megszületését) a kiállítás kezdőpontján meg is idéztetik egy fényképen. Ráadásul kétszeresen: Nemes egy korai, falusi házról készült fotóját (amelyen a homlokzati dísz kísértetiesen emlékeztet Johns céllövölde képeire) egy akció keretében a Ludwig Múzeum gyűjteményében található Johns-festmény (Holttest és tükör, 1976–1977) mellé helyezte el (1992). Johns „szelleme” a kiállítás egyik műcsoportja felett is kísért; a Szürkeskála (Greyscale) sorozat közvetetten visszautal az amerikai művész ötvenes évek óta készített szürke műveire, amelyeket 2008-ban a New York-i Metropolitan múzeumban mutattak be.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
