S bár hazai tevékenysége alig több mint tíz évre korlátozódott, távozása után három monográfia is megjelent róla (Sinkovits Péter 1979-es kismonográfiája, Bordács Andrea 1999-ben, a Műcsarnok retrospektív kiállítása kapcsán megjelent könyve, illetve Fehér Dávid 2016-os monográfiája). Milyen volt és honnan ered az a képi nyelv és művészi megfogalmazás, ami miatt már 1971-től (csoportos kiállításon ugyan) megjelenhettek művei Franciaországban, és aztán 1973-tól egyéni kiállítással debütálhatott Párizsban?
Méhes a kisképző elvégzése után, 1963-ban került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurél növendéke lett. Bernáthról lehet rosszat mondani, de semmiképp sem volt „vonalas” tanár; tanítványai (a korszakhoz mérten) nagy szabadságot kaptak; nem véletlen, hogy az ő egyik növendéke, Csernus Tibor „állt elő” a sokakra ható, 1966-ban Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett stílussal. (Ennek lényege, hogy a természetelvűség helyébe olyan naturalistán megfestett részleteket helyeznek, amelyek révén az összhatás mégis szürreálissá válik.) Méhes, aki már elég hamar szürrealisztikus képekkel jelentkezett (elég csak megnézni a korai Nagy madarat vagy a Vadászlakot), könnyen átvette ezt az új nyelvet (Szentendrei háztetők, 1964). Időközben – mint számos kortársára – hatott rá a pop-art is, de saját felületekkel, a saját maga által monopol typiának elnevezett újfajta grafikai eljárásokkal is kísérletezett, montázsokat (Palánk, 1967), és apró képekből, festékmaradványokból, ásványokból kollázsokat állított össze. Az 1967-ben készített Vetkőző modell című munkáját a „nyugati dekadencia termékének ítélték”, emiatt nem fejezhette be a főiskolát, és emiatt nem vették fel a Fiatal Művészek Stúdiójába sem, valamint a hivatalos tárlatokról is rendre kizsűrizték.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
