Nekrológ

A langyos víztől a tanításig

Méhes László festő, grafikus (1944–2022)

Képzőművészet

Méhesnek, mielőtt 1979-ben emigrált volna Magyarországról, két, abban az időben (is) élesen elváló társadalmi csoport elismerését sikerült kivívnia. A szakma képviselői – nemcsak a magyar művészek, művészettörténészek, hanem a nyugati műkritikusok is – nagyra értékelték azt a saját utat, amelyet a magyarországi neoavantgárd és az ún. Iparterv-nemzedék egyik képviselőjeként bejárt, a műgyűjtők és a közönség pedig kedvelte a hetvenes évek második felétől kezdve készülő, lepleken átsejlő aktlenyomatait.

S bár hazai tevékenysége alig több mint tíz évre korlátozódott, távozása után három monográfia is megjelent róla (Sinkovits Péter 1979-es kismonográfiája, Bordács Andrea 1999-ben, a Műcsarnok retrospektív kiállítása kapcsán megjelent könyve, illetve Fehér Dávid 2016-os monográfiája). Milyen volt és honnan ered az a képi nyelv és művészi megfogalmazás, ami miatt már 1971-től (csoportos kiállításon ugyan) megjelenhettek művei Franciaországban, és aztán 1973-tól egyéni kiállítással debütálhatott Párizsban?

Méhes a kisképző elvégzése után, 1963-ban került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurél növendéke lett. Bernáthról lehet rosszat mondani, de semmiképp sem volt „vonalas” tanár; tanítványai (a korszakhoz mérten) nagy szabadságot kaptak; nem véletlen, hogy az ő egyik növendéke, Csernus Tibor „állt elő” a sokakra ható, 1966-ban Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett stílussal. (Ennek lényege, hogy a természetelvűség helyébe olyan naturalistán megfestett részleteket helyeznek, amelyek révén az összhatás mégis szürreálissá válik.) Méhes, aki már elég hamar szürrealisztikus képekkel jelentkezett (elég csak megnézni a korai Nagy madarat vagy a Vadászlakot), könnyen átvette ezt az új nyelvet (Szentendrei háztetők, 1964). Időközben – mint számos kortársára – hatott rá a pop-art is, de saját felületekkel, a saját maga által monopol typiának elnevezett újfajta grafikai eljárásokkal is kísérletezett, montázsokat (Palánk, 1967), és apró képekből, festékmaradványokból, ásványokból kollázsokat állított össze. Az 1967-ben készített Vetkőző modell című munkáját a „nyugati dekadencia termékének ítélték”, emiatt nem fejezhette be a főiskolát, és emiatt nem vették fel a Fiatal Művészek Stúdiójába sem, valamint a hivatalos tárlatokról is rendre kizsűrizték.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Minden elmúlik

Óbuda legújabb művészeti ékessége 2019-ben, a roncstelepként vegetáló Goldberger textilgyár egyik felújított részéből nőtt ki; a volt mosócsarnok és a hozzá kapcsolódó, négyszintes épület több mint ezer négyzetméternyi összterületén nyílt meg tavaly a „szemerei remete”, a „magyar ugar lírai krónikása”, a „mezőgazdasági művészet” megteremtője, azaz Bukta Imre kiállítása. A magát független kortárs magánmúzeumként definiáló intézményben egyeseknek kalandtúrává, másoknak a meredek és keskeny lépcsők miatt megközelíthetetlenné válik a kiállítás egészének megtekintése. Az intézmény minden pozitív kezdeményezése mellett is piaci vállalkozás: erre utal a belépőjegyek (nem csak a magyar viszonyokhoz képest) magas ára és a shop elképesztő kínálata, amely a Bukta-bögréken, -kitűzőkön, -hűtőmágneseken keresztül egészen a Bukta-művekkel díszített pólókig terjed.

A kígyó

Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.

Nyíltan és aktívan

A gender studies iránt érdeklődő hazai olvasók már több mint tíz éve követhetik a tudományterület témáit és eredményeit a TNTeF – Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratból. Sorra születnek monográfiák is, de átfogóbb tanulmánykötet (magyar nyelven), főleg az utóbbi időszakban, viszonylag kevés jelent meg. Ezért is örvendetes, hogy új tétellel gazdagodott a magyar gendertanulmányok szakirodalma.

Tanácsi sztárparádé

Lassan három éve, hogy Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját miniszteri biztossá nevezték ki azzal a feladattal, hogy „koordinálja a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmasítását”. Első hallásra csak egy újabb kulturális elmebaj körvonalazódott, de miután Demeter olyan tervezettel állt elő, amelyben a klubok és a próbahelyek fejlesztésétől a fellépési lehetőségek bővítésén át a tehetségkutatók és a turnék támogatásáig sok minden szerepelt, a hazai könnyűzenészek jó része üdvözölte a miniszteri biztos belépőjét. Különösen annak fényében, hogy Demeter belengette azt a 25 milliárd forintos állami támogatást is, amelyet szerinte öt év alatt lehet majd elkölteni a különféle programpontokra.

Fejre mentek

Máig rejtély, kik és miért lopták el sírjából Tisza István vagy később Kádár János koponyáját. A Tisza koporsójában található értéktárgyakat a tettesek nem vitték el.

Focizhat, de panaszkodni ne merjen

Magyarországon nem csak stadionok, de kondiparkok, műfüves pályák, tornatermek is épültek szép számmal – csak legyen, aki megtölti ezeket. Maroslelén a polgármester húzott mezt 47 évesen, hogy a futballcsapat végig tudja játszani a bajnokságot.

Horthy helyett Deák

Teljes arculatváltást és névváltoztatást kezdeményezett a Jobbik, azt bizonyítandó, hogy végleg szakított szélsőséges múltjával. Az új vezetés a Fidesz alternatíváját kívánja nyújtani a konzervatív választóknak. Jókora ambíció, miközben egyelőre az a kihívás, hogy a párt megugorja a parlamenti küszöböt.