Jánossy Lajos

Jánossy Lajos írását vesszük elő az Ásatás c. sorozatban.

A Sorköz rovat Ásatás című sorozatának legújabb részében Tarkovszkij naplóiból közlünk részleteket.

Megnéztük a MiniCityt a Nyugatinál: ártatlan és kiszolgáltatott mivoltukban a gyerekek élvezik, pedig sajnos olcsó, vásári és hitvány az egész.

A kritikus ezúttal több oldalról nézvést is speciális helyzetben tudhatja magát; olyan "levesbe kavar bele", amelyet egyszer már megkóstolt; igaz, nem részletező, inkább kedvcsináló recenziót írt Centauri könyvéről a litera.hu-n. A novelláskötetet akkor három másik, belőle határozott elutasítást kiváltó mű társaságában forgatta, közöttük fénylett fel Centauri Kék angyala. Nem volt vitás, olyan prózával találta magát szembe, amely invenciózus irodalmi szándékokat és megvalósulásokat tükrözött; sokféle szöveg mutatkozott ebben a repertoárban, egyikből sem hiányzott a lelemény és a mívesség. A recenzens illatokat érzett, finomságokat szimatolt. A Kék angyallal érintőleges és érzékeny emlékű flörtöt tudhatott maga mögött, mígnem másodszor is engedett a csábításnak; hoszszú hétvégét ígért választottjának.

"Meddig kell bujdosni az élet örömei, a kultúra áldásai, a civilizált világ legegyszerűbb előnyei elől? Meddig kell koldusnak mutatkozni mindenkinek Magyarországon? Meddig maradunk Kókán (sic! - J. L.), hogy a lencsét kétszer megegyük? Meddig kell a padlás felakasztottjai elől a pincébe járni nevetni? Meddig él ez a kopottságában éldegélő kabát és e korszak, amelynek most már valamennyien bohócai lettünk? Élni akarunk!" - írja Krúdy Gyula 1931-ben. A gasztronouta, bár némely pincékbe, főleg életének egy bizonyos, az epizódjellegen túlmutató idejében, kétségkívül járt nevetni, ezt nem öngyilkos hajlamú és eme hajlamokat sikerrel kielégítő honfitársai iránti szeméremből tette.

Ha múltkori elragadtatásunkban a Skála-piacot a kulinária székesegyházaként ünnepeltük, ezzel mintegy kimerítve a felsőfok felsőfokát, akkor a Nagycsarnok komoly feladat elé állít bennünket; tovább kell emelnünk a téteket: felettünk a csillagos ég, és a gasztronómiai törvényhozás bennünk. A gasztronouta tehát nehéz helyzetbe hozta magát; akárha egy Móricz-nagyregényt az európai irodalom magányos csúcsaként tájolt volna be, mielőtt az Anna Karenináról értekezett. A Mátyás-templomról zengett ódákat, mielőtt a kölni dómot tárgyazta. Palestrináról beszélt, Bach előtt. Stb. "A gótikus katedrálisok kőből faragott eposzai művészi felfogásban és szellemi felépítésben sokkal közelebb állnak a középkor legnagyobb költeményéhez bármi másnál azok közül, amiket az Isteni színjáték irodalmi előzményeként szokás emlegetni. Mindaz, ami az akkori emberiség számára múltban, jelenben és jövőben jelentős volt, e katedrálisokban az érzéki világot a győzedelmesen meghaladó, túlvilági kapcsolatokra épülő szellemi egységbe illeszkedik" - írja a nagy művészetfilozófus, Max Dvorák.

"A leírások kényelmessége jól illik azoknak az embereknek a habitusához, akik a városban kószálva, az aszfalton róják botanikai gyűjtőútjaikat. (...) Számára a csillogó, zománcozott cégtábla legalább olyan faldísz, mint a polgár szalonjában az olajfestmény; a házfal az írópultja, oda támasztja jegyzetfüzetét..." - előlegezi meg ars poeticánkat Walter Benjamin joggal elhíresült A Második Császárság Párizsa Baudelaire-nél című esszéjében. Jóllehet Benjamin a marxi elidegenedéselmélet társadalomkritikai akcentusaival közelíti meg a modernség világát, és az új színpadon, a nagyvárosban feltűnő, az eleddig ismeretlen szcenárióban antihőssé előléptetett szereplőt, a kószálót, nem feledkezhetünk el arról, hogy a bágyadt reflektorfénybe emelt szabad és magányos individuum tekintetének fénytörésében a dolgok sajátos árnyékot vetettek, ráadásul egy irodalmi műfaj, a tárca létrejötténél ő locsolta az újszülöttre a keresztvizet.

"Testednek csak a feltétlen szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és fényűzést teljesen kerüld" - tanácsolja Epiktétosz Kézikönyvecskéjében. Tartjuk magunkat a filozófus útmutatásához, iránytűnk ő, amikor szelleméhez hűen, sztoikus figyelmünket a Fehérvári úti vásárcsarnok, az egykor Skála-piac néven meghonosodott székesegyház felé fordítjuk.

Amennyiben az irodalomértők egy része a különböző hagyatékokból előkerülő szövegek megjelentetésekor a szerzői méltóság és az önkényes utókor "vitájában" visszatérően az előbbinek az utóbbival szembeni kiszolgáltatottságát és védtelenségét hangsúlyozza, Petri György posztumusz műveinek kiadásakor csak a legrigorózusabb moralisták emelhetik fel Horger Antal után szabadon és feddőleg a mutatóujjukat.

"Jó, hát akkor itt fogunk élni" - mondja az anya két gyerekének a Megáll az idő című film elején. Ezzel a mondattal kezdődhetne minden prózai munka: itt, bárhol, elkezdjük az életet, ebben a térben és időben fogunk élni, vagy nem fogunk, vagy csak túlélni fogunk, vagy éppen meghalunk, de mindez élet lesz: nyelv, szereplők és történetek. Háy novellafüzérének "itt"-je a gyerek-, illetve kamaszkor: apák, anyák, nagyanyák, pereputty, kertek, csatornák, biciklik, veteményesek, kollégiumok, haverok, csajok, Buda és Pest, 60-as évek, 70-es évek, és a rockzene. A túlnyomórészt az ÉS-ben, a "vonal alatt" megjelent elbeszélések feszes könyvet adnak ki, takarékosan szűkre szabott világot.

Anémiképp provokatív és programadó jellegű kötetcím arra késztetheti az olvasót, hogy a tartalomjegyzék átfutásakor ellenőrizze, van-e hozzá tartozó szöveg. Sebők könyvét ennek a stratégiának megfelelően hátulról, az utolsó esszé, a Parazita kultúra felől kezdtem olvasni.

Az utóbbi évtized magyar prózistáinak jelentős része többször és hangsúlyosan bejelentette igényét a történetek visszavételére, arra a rekonstrukcióra, amely a nyolcvanas évtized nyelvkritikai és történetdekonstrukciós eredményeivel egyrészt számol és számot vet, másrészt szembenéz az elvégzett munka folytathatatlanságával, vagyis a nyelvileg megtisztított terepen kísérli meg helyreállítani a történet rangját, felülvizsgálni az epikai hagyományt. Ám sokszor úgy tűnik, nem számolnak azzal az irodalmilag végrehajtott és filozófiailag is releváns dekonstrukcióval, amely szembenézve a világát vesztett individuum helyzetével, egyben fel is számolta szereplőinek sajátszerűségét, és megteremtette a "tulajdonságok nélküli ember" huszadik századi modelljeit. (Musil, Kafka, Beckett, Camus - sorolhatnánk.) Ennek az ontológiai jelentőségű ténynek a negligálása oda vezethet, hogy nem veszik számba: a rekonstrukció is ugyanebből a pontból, de ellenkező irányban vihető végbe.