Könyv: Egy sétaművész feljegyzései (Sebők Zoltán: Élősködő kultúra)

  • Jánossy Lajos
  • 2003. november 6.

Zene

Anémiképp provokatív és programadó jellegű kötetcím arra késztetheti az olvasót, hogy a tartalomjegyzék átfutásakor ellenőrizze, van-e hozzá tartozó szöveg. Sebők könyvét ennek a stratégiának megfelelően hátulról, az utolsó esszé, a Parazita kultúra felől kezdtem olvasni.
Anémiképp provokatív és programadó jellegű kötetcím arra késztetheti az olvasót, hogy a tartalomjegyzék átfutásakor ellenőrizze, van-e hozzá tartozó szöveg. Sebők könyvét ennek a stratégiának megfelelően hátulról, az utolsó esszé, a Parazita kultúra felől kezdtem olvasni.

A parazita kultúra metaforaként az élősködés, a vírusok, a betegség jelentéseit implikálja, az ún. neo-darwinista tézist, a Richard Dawkins elhíresült könyvében, Az önző génben fellelhető gondolatot: "A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja." Hogy aztán ezen a csapáson elindulva, a gén hasonlatosságára megalkotott mémfogalommal rekonstruálja a kultúra egyik lehetséges fogalmát. A darwini biologista evolucionizmuson nyugvó mémmetafora a kultúrát az utasításokban, az utánzásban, a továbbadásban és az önreprodukcióban megragadó rendszere - ad hoc szellemessége ellenére - azonban szűkösebbnek mutatkozik jelöletének terjedelménél.

A cím azért inkább hangzatos, mint találó, mert Sebők többi írásában, a konkrét műveken végigvitt "esettanulmányaiban" épp egy másik, a fent ismertetettektől mindenképp szélesebb perspektívát láttam kibontakozni. A modern képzőművészet dimenzióváltását eredményező duchamp-i mozdulatnak, a ready made feltűnésének és immáron nagyjából száz éve tartó, különböző alakváltozásokban megújuló, az avantgárd, közelebbről a konceptualista és képromboló (copyright by St. Auby) hagyományt elindító hangsúlyos avagy vízjelszerű jelenlétének jelentőségét felbecsülhetetlennek tartó figyelmet fedeztem fel visszatérő motívumaiban. Sebők tökéletesen tisztában van a felvilágosodás filozófiájának esztétikai konzekvenciáival, a folyamattal, amelyben a "szép" fokozatosan kicsúszott a kezünk közül, a hagyomány széttöredezésével, a megsokszorozódott kontextusokkal, a műhöz való érzéki befogadói viszony viszonylagosságával és ad absurdum felszívódásával, avval, ahogyan az értelemadó, elméleti reflexió jószerivel az egyetlen, a műalkotásokat perdöntően kanonizáló erővé vált, végül a megkerülhetetlen kérdéssel - a Sebők által is sokszor idézett, nagyszerű Arthur C. Dantóra utalva -, "Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?" Nem hagy kétséget afelől sem, hogy ezek a kérdések egyben láthatók, a megértés lehetősége csak ebben az esetben kockáztatható meg értelmes cselekvésként.

Sebők írásainak szinte mindegyikében van valami beszámolószerű, narratív, novellisztikus elem, a sétálónak, a bámészkodónak a jellegzetessége, akivel a dolgok megesnek, aki az élet és a művészet közötti határterületek és átkelők ironikus hangvételű gyűjtője. Pallérozott tájékozódásába ily módon becsempészi a ráérős, szemlélődő,

kulturáltan lézengő ritter

vonásait, anélkül, hogy elirodalmiasítaná szövegeit, eleve kioltja a komolykodó művészetfilozófus akcentusait. Ha egy kiállításról beszél, "körülötte" gyakran pár vonalból álló városrajzot, véletlen találkozást, eltévedést is kapunk, úgy, hogy ezek a prózai semmiségek szerves részeivé, előfordul, hogy egyenrangú szereplőivé válnak töprengéseinek. Ha egy tárlatra igyekezvén Berlinben akadályokba ütközik, felmerül benne, hogy "Már el is kezdődött a Kunstmeile", míg aztán pár perc múlva ki nem derül: az amerikai követség környékét védik az "op-artosan ívelő drótkötegek". Kant és Dosztojevszkij című írása már-már kispróza, readymade-esemény, prózát meg, ugye, nem mesélünk el. Beuys hatástörténeti miniportréjában a tatárföldi mítoszt és a köré több rétegben szerveződő életet rajzolja fel remekül. Nagyobb esszéi némelyikére ugyanígy jellemző az eseményszerűség: a svájci katakombákban műkincshamisításra kényszerített

jugoszláv rabszolgák

vagy az USA-ban maguknak új piacot talált Komar és Melamid orosz szerzőpáros históriájában a sztori ugyanúgy hozzátartozik a művekhez, mint a képeken megjelenő ecsetvonások, a mű és története tulajdonképpen szétválaszthatatlan. Az meg, hogy a történetek találták-e meg hőseiket (a műveket) vagy fordítva, Oscar Wilde szellemében - "Az élet utánozza a művészetet" - nemde, eldönthetetlen. Nem tudom, Sebők mennyiben élősködik a művészet fenti értelemben vett történetén, hol és mikor él borgesi húzásokkal, de itt-ott csapdákat sejtek.

Jánossy Lajos

Kalligramm, 2003

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.