Csak azt le ne írjam, hogy "a kis látogatók", erre gondoltam, amikor kiléptem a fáradt és szemetes Nyugati térre. Régen jártam erre, kedvenc környékemnek a legjobb indulattal sem neveztem sosem; a villanyújság hidegen daráló fényeire emlékeztem persze, meg az egykoron az aluljáróban működő, éjjel-nappali hordóborozóra, ahol az akkor, a kilencvenes évek elején, a nyolcvanasokban edződött igénytelen gyomorba nyakló nélkül zúdultak a ki tudja, milyen eredetű langyos szeszek.
Most megrendülten torpantam meg a hajdani Skála áruház előtti betonteraszon. A villanyújság megvesztegethetetlenül rótta köreit, körülötte pedig a csurom rémületet keltő kietlenség piszkos díszletei; elkorhadt padok, szürke, betonbölcsőbe álmodott virágágyások és néhány nincstelenül lézengő kínai szabadidőruha. Fassbinder-Kelet. Pasolini-Észak.
Utunk a MiniCitybe vezetett, ez volt a bennünket körülvevő gyereksereg igénye, és nem kellett győzködni nagyon, hogy megtekintsük, mit kínál a város a cseperedő lelkeknek, milyen javaslatokkal él ez az intézmény, netán szolgáltatás, azoknak, akiknek a Vidám Park szomorú múzeum csupán.
Nos, nézzük, mivel hívogatja a MiniCity a célközönséget!
"Egy egyedülálló interaktív kiállítás gyermekek számára, már több mint egy éve a város szívében! Megújult helyszínekkel a kicsik egy teljes mértékben az ő méreteiknek megfelelően felépített városban egy időre belebújhatnak a felnőttek bőrébe. Kipróbálhatják magukat a nagyok áhított világában, így olyan tevékenységekben is részt vehetnek, amelyektől többnyire tiltva vannak. A feje tetejére állítjuk a számukra megszokott világot, így lehet belőlük árus, pénztáros, orvos, autószerelő vagy hírmondó néhány órára, illetve akár szobafestőként vagy világsztárként (sic!) is bizonyíthatják kreativitásukat. Célunk olyan tartalmas elfoglaltságot nyújtani az 1-12 éves korosztálynak, ahol a méretben rájuk szabott környezetben közelebbről is megismerhetik szüleik világát..."
Anélkül, hogy súlyos kultúrantropológiai mélységekbe vetnénk magunkat (György Péter legyen a talpán, aki veszi a bátorságot!), jelezni mindenképpen hangsúlyosan érdemes, hogy itt egyszerre kiállítással és interaktív részvétellel kecsegtetik a látogatókat; vagyis az ún. felnőtt világ önrepezentációjára történik kísérlet, amelybe beavatást nyerhetnek "a kis látogatók". (Lám-lám, minden igyekezetem ellenére tudtam, hogy nem elkerülhető.) A működtetők tehát így képzelik el a felelősségteljes - nohdacu: áhított - élet szcenárióját 2013-ban Magyarországon. Végtére nem feltétlenül elvetendő a gondolat, ügyesen játszik rá arra a minden gyerekben ott neszelő ambícióra, amely a mindennapos szerepjátékokban incselkedik a "dolgozóba" járó, a hivatalokban intézkedő apák és anyák önállónak és felügyelet nélkülinek vélt életével.
Amint az eufemisztikusan kedélytelennek bízvást nevezhető lépcsőházból a ruhatárba és a kasszába torkollunk, különösebb gyanú nem rak fészket a tartózkodóan optimista felnőttben, akik lennénk. A jegyárakon, noha borzolják kedélyünket, túltesszük magunkat, a nyakba akasztható konferenciaazonosítót diszkréten zsebünkbe süllyesztjük, és beleugrunk a nagybőgőbe. Elsőre látszik, hogy a meglehetős teret igyekeztek a "rendezők" a lehető legjobban kihasználni, ám a különböző helyszínek egymásmellettisége nem kelti a zsúfoltság érzetét. Ez jó. Jó, de fölöttébb nem elégséges, mert ezen túl - hogy egy huszárvágással elébe menjünk az eseményeknek - egyéb lelkendezésre méltó momentumot a MiniCityben felfedezni nem állt módunkban. Jóllehet a bemutatkozó idézetben foglaltak tényszerűen, pontosabban: formailag stimmelnek, a tárgyi világ és a személyzet minősége súlyosan megrázza az igényesebb pszichét. Ami feltűnik, és amely benyomástól nem bír szabadulni, hogy itt valakik patent üzletet csináltak, leboltolták apróra a témát; minden egyes "mikroszínpad", tehát a közért, a fogorvos, a bank, a rendőrség, a kertészet, a főző- és tévéstúdió stb. fölött öles betűk hirdetik a "támogatók", másképpen: a harsányan és tolakodóan önmagukat reklámozó cégek logóit. (Ezek után belépőt szedni szinte arcátlanságnak nevezhető.) A "kis látogatók" szinte eltörpülnek a feliratok alatt, groteszk és elkeserítő a kép, amint a műanyag zsemlék, a műanyag virágok, a műanyag konyhai alapanyagok, az ebben a formájában még valamely nyolcvanas évekből ott felejtett művelődési házban is anakronisztikus karaoke-pódium és az ottlétünk alatt többnyire "se kép, se hang" tévéstúdió díszletei között bóklásznak-rohangálnak. Mert a gyerekek persze "meg vannak találva", ártatlan és kiszolgáltatott mivoltukban a legtöbben tényleg elhiszik, hogy ez volna a hőn áhított, mesés birodalom. Holott nem történik semmi egyéb, mint hogy a fogyasztói társadalom újabb rabszolgákat követel, üzletet lát mindenben és mindenkiben, és teszi ezt felnőttelszántsággal, tehát cinikus igénytelenséggel, csöppet sem szofisztikált rafinériával. Mondhatni, olcsó, vásári és hitvány az egész, sajnos azt is hozzátehetjük: körúti. Amolyan szekondhend turkáló, amiben ki tudja, melyik bálabontásnál faszoltak a MiniCity személyzetének fakult-foltos, valaha piros pólókat. A büfében ottjártunkkor a látványhűtőben néhány szénsavas palack és bónuszként talán a hideg tartózkodott; papírpoharakkal egyensúlyozott megannyi szülő, akik valamely egységes, a MiniCityhez "méltó" aurával hivalkodtak, akárha mindannyian Zoltán Erika unplugged koncertjére gyűlnének; elhűlve gondoltunk rá, hogy ezek lesznek, pont ilyenek majd a gyerekek is; bamba lakosok, mohó vásárlók, megsarcolt számlabefizetők, műanyag karácsonyfát gyújtogatók.
Szomorúan és megtörten távoztunk a MiniCityből, szívünkben ősmagyar dalok rivalltak, néhai punkzenekarok minimálakkordjai verték a honfikebelt, mindenekelőtt az ETA örökbecsű sorai: Anarchia, anarchia, az egész világ egy nagy hiba.
Nyitva tartás: csütörtöktől vasárnapig 10-19 óra között. Jegyárak: 1 éves kortól: 2500 Ft, felnőtt kísérőjegy: 990 Ft, családi jegy (két felnőtt, két gyerek): 5990 Ft, családi jegy (két felnőtt, három gyerek: 6990 Ft). A belépők 3 órán keresztül érvényesek. (Bővebb információ: mini.city.hu)
