„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja az anya két gyerekének a Megáll az idő című film elején. Ezzel a mondattal kezdődhetne minden prózai munka: itt, bárhol, elkezdjük az életet, ebben a térben és időben fogunk élni, vagy nem fogunk, vagy csak túlélni fogunk, vagy éppen meghalunk, de mindez élet lesz: nyelv, szereplők és történetek. Háy novellafüzérének „itt”-je a gyerek-, illetve kamaszkor: apák, anyák, nagyanyák, pereputty, kertek, csatornák, biciklik, veteményesek, kollégiumok, haverok, csajok, Buda és Pest, 60-as évek, 70-es évek, és a rockzene. A túlnyomórészt az ÉS-ben, a „vonal alatt” megjelent elbeszélések feszes könyvet adnak ki, takarékosan szűkre szabott világot.
Háy könyvének „előszobája” még megmarad az említett vonal alatt. Az első néhány írás valóban a tárcanovella műfajába sorolható: vázlatolt portrékat olvashatunk. Ezekben a kisgyerekkort – nagyanyai pofonokat, konyhaszagot, gittlopást – villantja be Háy, de mintha csak azért, hogy szocializálja hősét, az egyes szám első személyű elbeszélőt, bejátssza azokat az attribútumokat, amelyek nélkül későbbi kalandjai vesztenének súlyukból, mintha volna félnivalója, és szinte saját maga számára skiccelné fel figuráit, legyen kiket elindítania. Holott a kötet darabjai, miközben horizontjuk közös, önmagukban és önmagukért beszélnek. A szövegek fokozatosan jönnek lendületbe: a növekedés éveivel az írások is egyre feszesebbek lesznek, amikor a kamaszkorba érnek, szembetűnően egyenletesekké válnak, az erős mezőny fej fej mellett halad. (A Pityu bácsi fia, A faterom, Az ablak, A szoba stb.) Háy tematikusan végigveszi a pubertás időszak ismert akadálypályáját: az apa-fiú küzdelemtől és az alsósok-felsősök megalázó konfliktusától kezdődően a női nem iránt tapasztalt egyre hevesebb szívverés rosszullétig fokozódó aritmiáján át az építőtábort, a katonaságot, a kollégiumot, a disszidálást nem kifelejtve, a feltámadó politikai és művészi forradalmár ambíciókig húzhatók meg a kötet belső körei. Közben pedig szól a rock, mindenekelőtt Hendrix és Radics Béla. Háy világának megformáltsága amerikai szerzőkhöz közelíthető. Az „elveszett nemzedék” (Hemingway, Fitzgerald) kattogó mondatai, kopogó párbeszédei keverednek Kerouac és Salinger rockmodorával, ám Háy semmiféleképpen nem adaptálja a megidézetteket, csupán rokonsága tagadhatatlan.
„Mikor újra felkeltem, már visszament a haverjaihoz. A homlokom nedves volt. De a sötétben nem látszott vérnek a vér. Egy kapualjban húzódtam meg az Irányi utcában. Valami biztosan jön majd – gondoltam. A reggel”
– fejezi be az Egyetempresszó című novelláját, de belenyúlhatnánk találomra bárhol, a ritmus nem torpan meg. Háy könyvének hőse a saját magához vezetett expedíció majd minden stációjában elbukik, nem tud mit lépni, nem ismeri a játékszabályokat, honnan ismerné, melegítés nélkül küldték a pályára. Másképpen: egy többszörösen „hátrányos helyzetű” srác hozza magát helyzetbe, a bogyósgyümölcs-kertész fia, egy vidéki Jumping Jack Flash ugrabugrál, csetlik-botlik a fővárosi „színpadokon”, sminkje minduntalan elmázolódik, és belegabalyodik a mikrofon zsinórjába. Megfenekléseit azonban Háy olyan képességgel formálja meg, hogy azok kétségkívül csak az övéi, hozzá tartoznak, tőle megfoszthatatlanok. Mintha ő is, ahogyan a gyönyörű, a szerző által jegyzett borítón menetelő figura, csak ezért tanult volna járni, ezekért a korai, „keserű léptekért” (Pilinszky).
Mindez sajátossá és érdekessé teszi Háy könyvét. Sajátossá a látószöget, és sajátossá az onnan látható tájat, elsősorban a vidék-főváros összefüggésében megjelenő hatvanas-hetvenes évekbeli Magyarországot, amelynek kulisszáival Háy olyképpen nem marad adósunk, hogy bár „tollvonásai” minden szövegre jellemzően „rövidek”, mégsem kísérel megúszni semmit – igen kis területen teremt erős kontúrú világot. Másrészt érdekes a könyv Háy munkásságán belül is, mert prózája recepciójában a regények szerepelnek előkelő helyen (Dzsigerdilen, Xanadu), a recenzens mégis a kisprózákban találta meg Háy igazi hangját, a személyesség erejének formát adó, az önmagáról való beszéd biografikus korlátain, a magánmitológián túlmutató regisztert. Amikor Háy az említett regényekben pszeudotörténelmi időkbe és couleur locale-okba távolítja történeteit, érzésem szerint olyan messziről nézi tárgyát, mintha egy festő valami meghosszabbított, gigászi ecsettel a jelentősebb képek előtt elhelyezett kanapéról rakná a vászonra színeit, professzionalistán ügyelve a dekoratív összefüggésekre. A bogyósgyümölcskertész fiának szövegein másképp dolgozik: mozgásban van, bátran bánik anyagával, kisebb képeken, közelről, aztán hátralép, de nem a kanapéig, és beállítja a végleges jelenetet.
Amikor a jelentéktelenség és/tehát a bulvár immáron művészi rangra emeltetik, vagyis a szar a vécéből a fürdőszobába tart, mind nehezebb lesz a közös szóhasználat. De amíg lehet, mondjuk a szót: irodalom. Ugyanis Háy könyve kétségkívül az.
