"Meddig kell bujdosni az élet örömei, a kultúra áldásai, a civilizált világ legegyszerűbb előnyei elől? Meddig kell koldusnak mutatkozni mindenkinek Magyarországon? Meddig maradunk Kókán (sic! - J. L.), hogy a lencsét kétszer megegyük? Meddig kell a padlás felakasztottjai elől a pincébe járni nevetni? Meddig él ez a kopottságában éldegélő kabát és e korszak, amelynek most már valamennyien bohócai lettünk? Élni akarunk!" - írja Krúdy Gyula 1931-ben. A gasztronouta, bár némely pincékbe, főleg életének egy bizonyos, az epizódjellegen túlmutató idejében, kétségkívül járt nevetni, ezt nem öngyilkos hajlamú és eme hajlamokat sikerrel kielégítő honfitársai iránti szeméremből tette. Nem állíthatja azt sem, hogy a kultúra áldásaitól, a civilizált világ előnyeitől valaha megtartóztatta volna magát, hogy bármikor a "bujdosók népét" gyarapította volna, épp ellenkezőleg: inkább az utolsó mondat programadó szellemében és a freudista örömelv eljegyzettjeként fejtette ki áldásos tevékenységét. Mégsem esett nehezére felzárkózni a Józsefváros legendás mítoszkutatójának és -építőjének, felfedhetetlen krónikásának poétikus túlzásai mellé; de tényleg, meddig még, ismételte magában a sorsfordító kérdéseket, amikor a városrész lüktető, kulináris szívcsakráját, a Rákóczi téri csarnokot célozta meg lépteivel. Élni akart.
Élni és élni hagyni, amiért a piacok és a csarnokok szavatolnak. A Rákóczi téri is. Nem bujdosni és nem gyónni ment tehát a patinás pesti fertályra, hanem felmérni a Nagycsarnok katedrálisához képest méretes "templomot", amelyben a gasztronouta utoljára boldogult úrfi korában járt; hajlékony utcácskákon közelítette meg a szentélyt, ahol nem feledi azóta sem, szeszes bélése enyhületre lelt; erjedt komló levével hűtötte a poklot, ami, Sartre-ral egyetértve, legtöbbször a többiek, valóban, de legalább annyira a gyomor maga, vitathatatlanul. A Rákóczi vásárcsarnok egykorú az anyaszentegyházzal, a Vámház körúti építménnyel, ugyanúgy belesimul az aktuális jóléti intézkedések sorába, ahogyan testvérei: a Hunyadi és a Klauzál téri, illetve a Hold utcai. Szerkezete ismétli a Nagycsarnok formáit, ellenben léptéke, különös tekintettel a galériák hiányára, szűkebb.
Földszintes jellege,
ha nem is mérsékli fapadossá tágasságát, van benne valami piaci kézzelfoghatóság, még inkább "regionális" alakzat, amely korlátosabb kompetenciára jogosítja; a Rákóczi téri illetőségbe feltehetőleg a népes kerületi lakosság jár. A terek nagyvonalú kihasználatlansága a lebegés különleges érzetével ajándékozza meg a becsábulót; feje felett az örvénylő magasság mértani rendbe álmodott világ. A görög kereszt mátrixába tervezett belső struktúra nyomán fő- és mellékhajók nyílnak, viszont a különböző "szakosztályok": a zöldségesek, a húsosok, a kistermelők, a vegyesboltosok és a savanyúságosok entrópiája, ugyan az önelvesztés veszélye nélkül, de első pillantásra kevésbé áttekinthető. A felhozatal gazdagsága, színei és árnyalatai a kerület Déry Tibor Feleletét megszégyenítő kulturális és szociális peremhelyzetét tükrözik - a magyar konyha ortodox hívei nagyobb örömére. Jobb hátul minden piac lelke mereng háborítatlanul, a lacikonyhások felségvizei, kitűnve közülük a beszédes "Iszom kuckó" névvel kurzivált zászlóshajó, a kapitányi őrhelyekkel, az ember proporcionális nembeli lényegét páratlan arányérzékkel eltaláló könyöklőkkel. A csarnok falainak mentén elhagyott, mára kihasználatlan kapacitású vizesblokkok, bennük a nyolcvanas évek gombaszerű műanyag lámpáival a hentesek valamikori dominanciájáról és az antik múltba porosodott lakberendezés, talán Bubiv?, multikompatibilitásáról mesélnek. A jelenlegi uralkodók kolbászházakban trónolnak egyenesen, a trafikban a dohányáru és a dobozos nedűk mellett "elemeket, babákat és autókat" vételezhet az arra járó.
A gasztronouta végül elnyerte megérdemelt jutalmát is, nyelvi desszerttel távozott. Az "Iszom kuckó" előtt évődő párra lett figyelmes; férfi és nő egyeztette a következő lépések irányát és tartalmát, amelyek tétje természetesen a gasztronómia problémabokrában rejtőzött; arra kellett volna válaszolnia a páros alfa-hímjének, hogy akkor még egy tüske a bőr alá sörrel bekísérve, és/vagy egy lángos. Az asszonyi talpraesettség, nem volt kétséges, a történelem során ismét diadalmaskodott: "Most akkor vigyelek moziba vagy húzzalak szánkón?", vetette fel a lényegbe vágó dilemmát a béta-hölgy, és látván a megbénult férfitekintetet, elindult a lángosos felé kérlelhetetlenül.
